Könyv Blog

Régóta olvasunk Drábik János könyveket. Az első könyv amit olvastam tőle, az Uzsoracivilizáció c. könyv volt. Akkor döbbentem rá, hogy vannak olyan források és emberek akik olyan információk és ismeretek birtokában vannak amiket nyitott elmével kell fogadni, hisz attól hogy eddig nem tudtunk róla az még léteznek és valósak. Eleinte klasszikus összeesküvés elmélet hangulatom volt, amikor a könyvet olvastam, de idővel egymástól teljesen független forrásokból is sikerült megerősíteni, hogy amit olvastam, az valóban a dokumentált igazság. Dr. Drábik János utoljára kiadott könyve a Világdemokratúra arra ihletett, hogy más emberek számára is hozzáférhetővé tegyem azok at az információkat amiket rólunk írt a szerző és nekünk Magyaroknak is szólnak. A blog főként ebből a könyvől publikál és merít tartalmat. Ahogy haladok a könyvvel, folyamatosan megosztom az olvasottakat. Kellemes olvasást. Köszönjük a Gold Book kiadó engedélyét a könyv részleteinek nyílvánossá tételéhez.

Federal Reserve Bank: Alapkamat változatlanul 5,25 %

2006.12.13. 01:21 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: fed

A Federal Reserve Bank (Fed) változatlanul 5,25 %-on hagyta az amerikai alapkamatot. Egyedül Jeffrey M. Lacker szavazott ismét a 25 pontos emeléls mellett. A kísérő kommentár szerint a döntés legfőbb oka, hogy az idei évben jelentősen visszaesett a gazdasági növekedés mértéke és erősen meggyengült az ingatlanpiac is. Ettől függetlenül a Fed a következő negyedévekre is mérsékelt növekedéssel számol. Hiába csökkentek az inflációs veszélyek, a Fed szerint azonban továbbra is fennállnak. (OT/GFX) (2006-12-12 21:36) (Forrás: HírTv)

Kí a felelős Magyarország eladósodásáért?

2006.12.12. 16:20 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: krematisztika rebus sic stantibus

Magyarország eladósodása annak a nemzetközi folyamatnak a része, amelynek során Keleten az úgynevezett szocialista tervgazdaságok alakul­tak át pénzgazdasággá, Nyugaton pedig a vállalkozói szabadságon nyugvó piacgazdaságok és a szociális piacgazdaság alapján működő jóléti allamok alakultak át pénzgazdasági rendszerré, azaz krematisztikává. Ez a pénz­ügyi-gazdasági konvergencia azt jelentette, hogy a világgazdaságban a szükségletekre termelő közgazdaságot felváltotta egy új rendszer, a krematisztika, amelynek a vezérelve a pénzből még több pénzt előállí­tása.

Az ekdósodás a fejlett országok nem befektethető tőkéinek a lépés­kényszerben lévő fejlődő országokba való kihelyezésével kezdődött. A visszafizethetetlen hitelek felduzzadásához a bankok meggondolatlan, túl­zottan nagy kockázatot vállaló viselkedése jelentősen hozzájárult. A fejlő­dő országok elfogadták ezeket a kezdetben 4—6% kamattal terhelt vi­szonylag olcsó hiteleket, így az 1970-es években a fejlődő országok gazda­sági reformokat hajtottak végre, amelyek egyik célja a belföldi szükségletek jobb kielégítése, a másik célja pedig a fejlett országokhoz való felzárkózás volt.

Az adósságválságot az robbantotta ki, hogy a brit pénzügyi rendszer irányítói 1979 nyarán négyszeresére emelték a kamatlábat, majd pedig az amerikai központi bank, a FED is 20% fölé emelte 1979 decemberében a kamatlábat. Az adósságválságért tehát nem szabad egyedül az eladósodott országokat felelőssé tenni arra hivatkozva, hogy nem gazdaságos terme­lésbe fektették a kölcsönöket. A rendkívül nagy kamatemelés miatt akkor sem tudták volna visszafizetni a korábban 4-5%-os kamatozással felvett hiteleket, ha azokat optimálisan fektetik be.

Az automatikusan növekvő kamatterhek következtében az adósságok felhalmozódása az 1980-as években nem gazdaságpolitikai döntésektől függött, hanem öngerjesztő, önálló életet élő folyamatnak kell tekinte­nünk. A fejlődő országok adósságállománya gyorsított ütemben nőtt a kamatautomatizmus miatt, annak ellenére, hogy adósságaikat már több­szörösen visszafizették. Magyarország vonatkozásában érdemes idézni az MNB Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon című Műhelytanul­mányok II. számú füzetét (1993-ban jelent meg), ennek az 56. oldalán ol­vasható:

,^4% időszak egészét (1973-1989) tekintve mintegy egy milliárddollár erőforrás­bevonás viszont a^ ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." Ehhez még hozzá kell tenni azt, hogy a rendszerváltás idején, 1989-ben a magyar nemzetgazdaság egészét terhelő adósság össze­ge 20,5 milliárd dollár volt.

A költségvetések kamatkiadások nélküli úgynevezett elsődleges egyenlege a súlyosan eladósodott országokban is általában pozitív, közel van az egyensúlyhoz vagy csak igen enyhén deficites. A nemzetközi pénz­es korporációs oligarchia frontszervezeteinek - Nemzetközi Valutaalap, Világbank — stabilizációs feltételei nem a túlfogyasztás visszafogását jelen­tették, mert nem volt túlfogyasztás. Valójában abszolút korlátozást je­lentő restrikcióról volt szó. Az adósságaikat törleszteni kívánó országnak a kamatmechanizmus által automatikusan generált óriási kamatokat a bel­földi kereslet és fogyasztás rovására kellett kitermelnie. Ez olyan követel­mény, amelynek a legfejlettebb ipari országok sem képesek eleget tenni. Ez azt is egyértelművé teszi, hogy az adósságválság keretei között csak a lakosság reálbérének a nagyarányú csökkentésével lehet bármiféle stabili­zációt elérni.

Az eladósodott fejlődő országok akár fogyasztásra, akár beruházásra költötték a felvett hiteleket, mindenképpen a fejlett országokból származó importot finanszírozták, így tették lehetővé a fejlett ipari országok számá­ra, hogy nagyobb válság nélkül valósítsák meg a náluk is szükségessé vált struktúraváltást, vagyis az átállást a szükségletre termelő ökonómiáról a pénzből még több pénzt előállító krematisztikára (pénzgazdaságra). A fej­lett országok napjainkban is jelentős hasznot húznak a fejlődő országok keresletéből.

Az adósságszolgálat által a fejlődő országokra rakott terhek a fejlett országokban is egyre növekvő károkat okoznak. Az adósságszolgálati kö­telezettségek közvetett hatásukkal is visszafogják és rombolják a gazdasági hatékonyságot. Az adósságszolgálathoz szükséges magas adók és más restrikciós intézkedések gátolják a beruházásokat. Az eladósodott fejlődő országok import- és működőtöké-igényük révén is szolgálják a fejlett or­szágok érdekeit. Ezek a fejlődőnek nevezett eladósodott országok erősen függnek a fejlett országok árfolyam-, kamat- és kereskedelempolitikájától. Ezért valójában a fejlett országoknak az lenne az érdekük, hogy az adós­ságteher csökkentésével és saját gazdaságpolitikájukkal elősegítsék az el­adósodott fejlődő országok megerősödését

Mértékadó nemzetközi dokumentumok kimondják a népek elidege­níthetetlen jogát a fejlődéshez. Az adósság-visszafizetési követelések jo­gosságának felülbírálati lehetőségét pedig a rebus sic stantibus elve is alá­támaszthatja, amely szerint a körülmények lényeges megváltozása esetén felül lehet bírálni érvényes nemzetközi megállapodásokat. Az eladósodás pedig gyakran az adott országok jogrendszerébe és alkotmányaiba ütköző­en történt. Erre Magyarország is — a többi kommunista rendszerű ország­gal együtt — jó példa. A diktatórikus kormányzatok demokratikus legitimá­ció nélkül, vagyis a társadalom hozzájárulása nélkül vettek fel hatalmas hiteleket, amelyek következményeit viszont

 a rendszerváltás utáni demokra­tikus kormányoknak is viselniük kell.

Kövessük Dánia példáját

2006.12.12. 16:00 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: magyarország reform varga mihály mnb monetáris tanácsa

A dánok három népszavazáson is elutasították központi bankjuk függet­lenségének feladását és az euró bevezetését. A svédek is megtartották saját nemzeti valutájukat és monetáris önállóságukat. Nagy-Britannia egyelőre hallani sem akar az euró bevezetéséről. Mindhárom ország az Európai Unió tagja, és azért ragaszkodik a saját pénzügyi önállóságához, mert az előnyös neki. Magyarországon viszont az euróhoz való csatlakozás kérdé­séből nemzeti sorskérdést csináltak. A nyilvánvalóan mesterségesen fel­korbácsolt polémia mögött a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia érdekei és döntése húzódik meg.

Az euró bevezetésével Magyarországnak olyan feltételeket kell magára kényszerítenie, amelyek nemcsak betarthatatknok, hanem amely feltételek alakulására a magyar társadalomnak már nincs semmilyen ráhatása. Ugyanakkor célszerű azt a látszatot kelteni, mintha lenne. A magyar állam és a magyar állampolgárok adósságát nem a budapesti kormány és nem Magyarország lakói határozzák meg, hanem a hitelezők, a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hazai pénzügyi közvetítői. E magántulaj­donban lévő pénzügyi szervezetek nagyrészt külföldi vezetői olyan pénz­rendszert irányítanak, amely teljes függetlenséget élvez a demokratikusan megválasztott és politikai felelősséggel tartozó országgyűléstől és a kor­mánytól. Ez a pénzügyi apparátus önkényesen diktálhatja feltételeit. A bankrendszer határozza meg — az MNB részvételével, de nem az irányí­tásával — a kamatlábakat, az árfolyamokat és a forgalomban lévő pénz mennyiségét.

Aki tanulmányozza az MNB Monetáris Tanácsa jegyzőkönyveit, az megállapíthatja, hogy tagjai diktátumnak tekintendő elvárások szerint dön­tenek olyan koordináták között, amelyben alig van mozgáslehetőség. Azt, hogy ma ki jut pénzhez és ki nem, melyik gazdasági szereplő marad tal­pon, és melyik jut csődbe, egyértelműen a pénzügyi szektor határozza meg. E pénzügyi szektor tulajdonosi köre - ha a tőkét tekintjük — százszá­zalékosan külföldi. A magyar tulajdonosok egyik banknál sincsenek dönté­si helyzetben, mivel a magyarországi bankok 90%-ban nem hazai tulajdon irányításával működnek. Ezért szinte ironikusnak tekinthető, hogy Ma­gyarország politikai irányító rétege az adósságprobléma megoldását attól a vállalkozói körtől és köztisztviselői kartól várja, amelyik pénzügyileg és döntési szempontból is alárendelt szerepet játszik. Ennek a fonák helyzet­nek az egyik megnyilvánulása — állapítja meg Varga Mihály —, hogy világel­sők vagyunk a belföldi és a nemzetközi kamatok különbsége tekintetében. Az államháztartási hiány nagysága olyan pénzügyi eszközöktől, kötvé­nyektől, hitellevelektől függ, amelyeknek a mennyiségére és az úgynevezett pkci értékére nem a kibocsátónak van meghatározó hatása, hanem a hite­lezőnek. A történelmi tapasztakt azt mutatja, hogy az adós - konfliktus­mentesen — soha nem diktálhatott a hitelezőnek. Az érdekek érvényesíté­sére rendszerint fordítva került sor.

Már utaltunk rá, hogy Dánia, Svédország és Nagy-Britannk tájékozott és demokratikus közvéleménye halkni sem akar az euró bevezetéséről. Ha a magyarországi pénzügyi véleményformálók közéleti vitát kezdeményez­nek erről a kérdésről a sajtóban és a politikai szférában, akkor ennek nyil­vánvalóan megvannak az okai. Az euró bevezetése súlyos megszorításokat követel a gazdasági, alkalmazotti és szociális szférától. Ezeket a korktozá-sokat hívják pénzügyi restrikciónak, másképpen megfogalmazva a pénz erőszakos átcsoportosításának a hitelezők javára. A magyar állam már nem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a közvagyont magánosította. Az állampolgárok túlnyomó része sem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a jövedelmet termelő vagyont vagy külföldiek szerezték meg, vagy felszá­molták. A magyar álkm már csak onnan tud többlet belföldi forráshoz jutni, ha az egészségügy, az iskokügy és a társadalombiztosítás terheit pkci költségekkel és árakon irányítja az állampolgárokra. Ezt nevezik a nagy el­osztó rendszerek reformjának, azaz az álkm karcsúsításának, szolgálta­tó álkmmá való átalakításának. Nyilvánvaló, hogy a nagy elosztó rendszerek piacosítása és fenntartási költségeinek az álkmpolgárokra való átterhelése nagyarányú megszorításokat

követel meg. A magyar állampolgároktól egyrészt elvette az állam a közvagyont, másrészt most szabadulni akar a vagyontalanná tett állampol­gárokkal szembeni szociális kötelezettségeitől, mert adóbevétele már nem elégséges szociális kötelezettségei finanszírozására. Az elkerülhetetlen pénzügyi megszorítások okaként azonban nem ezt akarja megjelölni. Ez az igazi ok, de ezt titkolni akarják. Ezért az euróövezethez történő csatla­kozást és annak időpontját tálalják fel a társadalom számára e megszorító intézkedések elfogadtatása érdekében. A magyar állampolgárokkal úgy akarják lenyeletni ezt a keserű pirulát (a „második Bokros-csomagot"), hogy rendkívül veszélyesnek tüntetik fel az euró bevezetésének az elha­lasztását.

Az euró bevezetése elsősorban a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának az érdeke, nem pedig a magyar társadalomé. Éppen ezért a bevezetés időpontja nem a magyar népnek, hanem a nemzetközi pénzügyi közösségnek fontos. Miért lenne az a magyar társadalom érdeke, hogy az elkövetkező 5-6 évben tovább zsugorítsák fogyasztását, rákényszerítsék maradék vagyonának elherdálására vagy felélésére, és így fokozzák az ide­gen tőke terjeszkedését Magyarországon? Minderre csak azért van szük­ség, hogy az eurózóna monetáris rendszerébe integrálódva soha többé ne szabadulhasson a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia diktátumai alól.

Az országnak egyáltalán nem olyan fontos az euróhoz való csatlakozás és annak időpontja, hogy emiatt a kormányzat irányítói ne a valóban sür­gető feladatokra összpontosítsanak. Az eurózónához csatlakozás valóban megnehezíti a spekulációs támadásokat a forint árfolyama ellen. De ezeket a támadásokat Malajzia, Szingapúr és Argentína példáját követve deviza­védelmi jogszabályokkal is jól ki lehet védeni. A magyar társadalomnak ez az érdeke, nem monetáris önrendelkezésének teljes és végleges fekdása úgy, hogy cserébe nem kap semmit.

Ügy tűnik, hogy az euró bevezetése körüli hűhó a megszorító intézke­dések bevezetését készíti elő. A külföldi tőke jelenleg az elérhető nagy reál­kamatok miatt jön hazánkba. Magyarország a saját vagyonfelélése és el­adósodása árán jól szolgálja la a nemzetközi pénzügyi közösség és a mul­tinacionális korporációs oligarchia igényeit. Ez az oligarchia ma abban ér­dekelt, hogy a magyarországi kamatlábak ne csökkenjenek. Ehhez viszont olyan politikai légkör kell, amely ezt a hátrányos helyzetet elfogadtatja a magyar társadalommal. Az euró körüli pénzügyi vita — úgy tűnik — arra szolgált, hogy elhitesse a közvéleménnyel, nagy katasztrófa vár rá, ha a kamatok tovább csökkennek, mert akkor távozik a külföldi tőke az or­szágból, ez pedig a „lehető legrosszabb, ami történhet".

A nagyrészt spekulációs tőkéből álló nemzetközi tőke nem vesz részt a magyar gazdaság építésében. Egyeden célja a megtermelt jövedelem ki­vonása, illetőleg az úgynevezett hitel- és jövedelemkonverzió. Ez azt je­lenti: azért ad hitelt, hogy visszakapja jövedelemként.

2005. első tíz hónapjában havi átlagban 136,2 milliárd forinttal nőtt Magyarország adósságállománya, vagyis tíz hónap alatt 1362 milliárd fo­rinttal. Ez az összeg megfelel az — 5 400 000 hektárt kitevő — összes ma­gyar szántóföld forgalmi értékének. Az adósságnövekedés döntően kül­földön és a külföldi tulajdonban lévő pénzügyi intézményekkel szemben következett be. Ami a gazdaságban lezajlik, az a termelő szektor szereplő­inek a hátrányára és a pénztulajdonosok előnyére történik. Magyarország ekdósodása 44%-ig devizában történt. Varga Mihály szerint várható, hogy a forint gyengül, mert a devizahiteleken keresztül így hatalmas árfo­lyamnyereségre tesznek szert a külföldi hitelezők. Ennek következtében tovább nő a lakosság és az államháztartás eladósodása anélkül, hogy újabb hitelek felvételére kerülne sor.

Az MNB 2005. november 24-i jelentése szerint a külföldiek, a biztosí­tók és a pénzügyi közvetítők — amelyek szintén külföldi tulajdonban van­nak — folyamatosan növelik a kötvényállományukat az állammal szemben. A kkosság hitelállománya azonban csökkent. Az MNB szerint vakmennyi szektor árfolyamnyereséget ért el az állampapírok birtoklásával. Ez alól csak a helyi önkormányzatok a kivételek. A tőzsdén ugyancsak átkgosan 22%-ot meghakdó árfolyamnyereséget értek el negyedév aktt a külföldi­ek. Ehhez meg kell jegyezni, hogy az árfolyamnyereségből származó jöve­delem jelenleg adómentes.

A lakossági megtakarításokat összegyűjtő befektetési jegyek árfolyama alig növekedett, a mennyisége azonban 21%-kal lett nagyobb. Tehát a háztartások, amelyek az összes befektetési jegy háromnegyedét birtokol­ják, nem részesülnek az árfolyamnyereségből, mert nem közvetlen tukj-donosai az állampapíroknak és a részvényeknek. A budapesti tőzsdén je­len lévő pénzvagyonnak csak a 3,3%-a van a háztartások tukjdonában, a nem pénzügyi váUaktok 4,4%-kal vannak jelen, míg az álkmháztartás 7,9%-kal. A budapesti tőzsde igazi szereplői és haszonélvezői a pénzügyi vállalkozások, amelyek 84,4%-ban uralják a tőzsdét. A külföldi befektetők az idén 1100 milliárd forint árfolyamnyereséget értek el, az ő jelenlétük aránya 79%.

Érdemes még megemlíteni, hogy a 2006. évi előirányzat szerint a köz­ponti költségvetésbe a gazdálkodó szervezetek 853 milliárd forintot fizet­nek be. A költségvetés adósságszolgákti terhei a kamatokkal együtt 835 milliárdot tesznek ki. Ez jól mutatja, mekkora adósságterhet kell a magyar társadalomnak viselnie.


 

Az EU nettó befizetői voltunk-e 2005-ben?

2006.12.12. 15:49 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: magyarország varga mihály nettó befizető

A sajtó — mellőzve azt, hogy összesítve mennyi a magyar pénzügyi és egyéb természetű hozzájárulás — csak azzal foglalkozott, hogy mi tekinthe­tő Brüsszelből Budapestre befolyt összegnek, így az a torzkép rajzolódott ki, hogy késleltetve ugyan, de többet kapunk, mint amennyit fizetünk. Ha 2005 decemberében még ideiglenesen negatív is az egyenleg, de már a magyar számlákon van a pénz, és hamarosan eljut a címzettekhez. A való­ság ezzel szemben az, hogy egyértelműen nettó befizetők vagyunk. Ez derül ki a belépési szerződésből is, de az illetékesek erről szándékosan nem j tájékoztatták a magyar állampolgárokat.

Érdemes idézni Varga Mihály már említett előadásából a 2006. évi költségvetési törvényjavaskt néhány számát A beruházások támogatására 309 milliárd forint, a visszatérítésekre pedig 15 milliárd forint jut. Ez öszzesen 324 milliárd forint bevételt jelent. Magyarország kötelező évi (tag jellegű) befizetése az EU-ba 217 milliárd forint, a nettó többletbevétel tehát 107 milliárd forint Magyarország javára. Ez a „többletünk" azonban csak látszat, amely kreatív könyvelésből adódik. Megrovást azért nem kapunk érte, mert ezúttal a brüsszeli bürokrácia ügyeskedett szemfényvesztő könyvelési trükkökkel.

Az EU-belépésünket megelőző évben - 2003-ban - a költségvetés 145 milliárd forint vám- és importbefizetéssel számolt. Ez az összeg az Európai Unió költségvetésébe folyik be a belépés után. Ebből az átenge­dett vám- és importbefizetésből 2005-ben mindössze 10 milliárd, 2006-ban pedig 7 milliárd forintot kapunk vissza a vámbeszedés költségeinek megtérítésére. A magyar illetékesek lemondtak a korábbi 145 milliárd fo­rintról (ez ma 160 milliárd forintra tehető), és Magyarország nettó 107 milliárd forintot kap vissza, amiből
15 milliárd költségtérítés. Azaz kapunk nettó 92 milliárd forintot, így a veszteség 68 milliárd forintot tesz ki.

A kép még kedvezőtlenebb, ha messzebbre tekintünk vissza, hiszen 1996-ban 247 milliárd forint volt a vámbevétel, ami mai forintértékre át­számolva 500 milliárd forintnak felel meg. Az úgynevezett Bokros­csomag talán egyetlen pozitív hozadéka a vámbevétel megemelése volt. Jöhet akár a kínai, akár az amerikai áru, a magyar költségvetést már nem érinti, mivel nem jelent vámbevételt Magyarországnak. Költségvetésünk tehát az elmúlt 10 év során lemondott mai pénzértéken számolva évi 500 milliárd forint vámbevételről, egyrészt a WTO-hoz (Vikgkereskedelmi l Szervezethez), másrészt az Európai Unióhoz történő csatlakozás révén. Hogy méltó legyen erre a hátrányra, képviselői még azt is elvállalták, hogy további nettó 50 milliárdot fizetnek az EU közös kasszájába.
Miért nem tekintik az illetékesek EU-befízetésnek a vám- és importjö­vedelmek átengedését? Azért, .mert kiderülne, hogy Magyarország az Európai Unió nettó befizetője, és akkor már nem lehetne a befizetett pénzek pályázattal történő visszaosztását megtévesztőén „támogatásnak" nevezni. Az Európai Unió ténylegesen semmiféle támogatást nem ad. Csak arra hajkndó, hogy a már előre beszedett összegekből — költséges pályázati procedúra után - visszajuttasson valamit a megsarcolt tagálla­moknak. Itt az orwelli „newspeak" tipikus esetével állunk szemben.

Még mindig Varga Mihály előadására támaszkodva vegyük köze­lebbről szemügyre a nettónak mondott 107 milliárd forint sorsát. Magyar­országnak a 217 milliárdos évi tagdíját a költségesen begyűjtött adójából kell egyszerű átutalási aktussal a brüsszeli adminisztrációhoz eljuttatnia. Az Európai Unió a 309 milliárd forintnyi visszautalásra szánt pénzét csak rendkívül bürokratikus pályázati, lebonyolítási és ellenőrzési rendszerrel lehet lehívni. A magyar álkm tehát költségesen és munkaigényesen szedi össze azt a pénzt, amit azonnal befizet. A neki szánt összeget viszont igen nagy munkával, költséggel és erős késleltetéssel kaphatja meg. A pénz le­hívásának ez a módja nemcsak az államnak és a felhasználónak jelent nagy költséget — nyolc-tíz pályázatból átkgban csak egy sikeres — de az összes  pályázat munka, rezsi és bankköltségét is viselnie kell. Az így felmerült többletköltséget becsléssel 20%-os nagyságrendűnek minősíthetjük. Ezt a í becslést egy hatástanulmány pontosíthatja. 20%-os arány fígyelembevételével viszont 62 milliárddal kell számolnunk. Ily módon a nettó 68 milliárd forint veszteséghez még hozzá kell adni a 62 milliárd forint költséget. A nettó hátrány ezzel 130 milliárd forintra növekszik. A kormány számára elérhetőek az adatok és elvégezhetné ezt az elemzést. Eredményéről pedig legalább az Országgyűlést tájékoztatnia kellene. A demokratikus megoldás azonban az lenne, ha a tömegtájékoztatás útján az állampolgárokat is in­formálnák.

Az előzőekben ismertetett számításoknál is jobban hiányzik annak a számszerűsítése, hogy mekkora a tényleges különbség a tőkeerő, a piaci gyakorlat, valamint a finanszírozási háttér szempontjából az Európai Unió korábbi tagjai, a tizenötök és a magyar vállalkozók között. A köztük lévő nagy különbség folyamatos piackiszorítást jelent. A hazai vállalkozók, al­kalmazottaik és családtagjaik fokozatosan elvesztik megélhetési lehetősé­geiket és az államháztartás is egyre kevesebb adóbevételhez jut. A hazai vállalkozók jövedelemvesztése mérsékli a helyi szolgáltatások igénybevé­telét is, ezzel tovább csökken az országon belüli gazdasági aktivitás. A ma­gyar cégek helyére lépő külföldi cégek pedig egyre nagyobb mértékben vi­szik ki a Magyarországon szerzett jövedelmüket

A magyar vállalkozók és az állampolgárok érzékelik ezeket a problé­mákat, de sem a kormányzati politika, sem a tömegtájékoztatás nem fog­lalkozik az erre vonatkozó ismeretek begyűjtésével és közreadásával. Nincs a fenti problémákról tényekre támaszkodó és számszerűsíthető felmérés, specifikus statisztika és mérleg.

Megállapodás az EU keretkőltségvetéséről

2006.12.12. 15:31 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: gyurcsány ferenc varga mihály magyyarország

Hosszú huzavona után 2005. december 17-én az Európai Unió tagorszá­gainak állam és kormányfői megállapodtak az unió 2007-től 2013-ig ér­vényes költségvetéséről. Eszerint a költségvetés 862,36 milliárd eurót tesz ki, ami az EU összjövedelme 1,045%-ának felel meg. A szociálliberális koalíció úgy értékelte, hogy Magyarország eredményesen tudta érdekeit érvényesíteni, és az első brit javaslatban szereplő összeghez viszonyítva egymilliárd euróval többet kaphat. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szerint, ha a befizetések és a támogatások közötti különbséget nézzük, ak­kor a Magyarországnak jutó nettó uniós támogatás a három és félszeresére nő, s évi átlagban eléri a 3,529 milliárd eurót. (A miniszterelnök befizetés­nek csak Magyarország tagdíj jellegű közveden befizetését vette figyelem­be, és nem számította az EU-tagság miatt a költségvetésből kieső vámbe­vételeket, az EU számára elengedett úthasználati adót) Gyurcsány úgy vélte, hogy a felzárkóztatási fejlesztések 85%-a lesz uniós forrásból finan­szírozható.

Varga Mihály volt pénzügyminiszter, a Fidesz Magyar Polgári Szö­vetség alelnöke rámutatott, hogy Magyarország mintegy 200 milliárd fo­rinttal kevesebb támogatáshoz juthat. Az eredeti javaslat szerint Magyaror­szág 23,4 milliárd euró összeget kaphatott volna visszaosztás címén, így viszont csak 22,6 milliárd eurót kap, ami 800 millió euróval kevesebb „tá­mogatásnak" nevezett visszaosztást jelent Varga Mihály üdvözölte, hogy megszületett a döntés, de hozzátette: nem állítható, hogy Magyarország jól járt. A Fidesz alelnöke emlékeztetett rá: Brüsszelből folyamatosan azt ígér­ték, hogy Magyarország az EU tagjaként lényegesen több támogatást fog kapni.Most viszont azt közlik, hogy túl sok tagállama van az EU-nak és ezért mindenkinekáldozatot kell hoznia.A 200 milliárd forinttal kevesebb összeg azt jelenti, hogy nem jut elég pénz a fejlesztésekre és a felzárkózás­ra. Varga Mihály úgy értékelte: javíthat az eladósodott önkormányzatok helyzetén az,  hogy

a jövőben visszaigényelhetővé válik az uniós alapokból érkező források tekintetében az áfa.

Az Európai Parkment katalán elnöke, Josep Bőrrel bírálta a költség­vetést, mert az jelentősen eltér az Európai Parkment és az Európai Bi­zottság javasktátói. Előbbi 883 milliárd, az utóbbi pedig 943 milliárd eurós költségvetési összeget javasolt a 2007 és 2013 közötti időszakra. Az EU csúcsértekezletén elfogadott megálkpodás körül még nagy viták várhatók az EU Council (Tanács) és az Európai Parkment között.

Pár napig nem volt ...

2006.12.12. 12:21 | Eyes_ | 1 komment

Pár napig nem volt kezemben a könyv, kicsit nem is ártott pihenni.
Rengeteg adat és összefüggés következik, amit nem árt tiszta pihent fejjel feldolgozni.

Eladja-e a kormány az M5-ös autópálya 40%-os tulajdonrészét?

2006.11.30. 16:04 | Eyes_ | Szólj hozzá!

Címkék: magyarország

Az autópályás és úthasználati mizériáról éppen most olvastam (-tunk) itt a könyvben és már itt is egy aktualitása a témának más forrásból. HirTv LINK és blog link
Tulajdonképpen mi is lesz ha valóban eladják ? Kap egy csomó pénzt az Állam. Szupper. Ugyanakkor az autópálya bevételeiből már sosem részesül. Jókis befektetés volt. Ettől kezdve az autópálya bevételek máris vándorolhatnak majd magán zsebbe. Ezzel is a magánpénzrendszert erősítve. Ki van ez találva. Igazuk is van . Eladó az egész világ. Bravo.

Mivel ezek az oldalak elavulhatnak ezért át is emelem ide is.

"Eladja-e a kormány az M5-ös autópálya 40%-os tulajdonrészét?

Zajlik az egyeztetés, hogy a kormány eladja-e az M5-ös autópálya 40%-os tulajdonrészét, vagy pedig megvegye a magánkézben lévő 60%-ot is, hogy egyben értékesítse a céget. A pályát birtokló Alföldi Koncessziós Autópálya (AKA) Zrt.-be 2004 márciusában szállt be a kormány mint kisebbségi tulajdonos.

A vásárlással vételi opciót szereztek, hogy 2006 és 2009 között megvehetik a maradék 60%-ot is 50 milliárd forintért - írja a Népszava.

A kormány gyors pénzhez juthatna az üzletrész eladásából (20-30 milliárd), de az egész vállalat piacképesebb (150 milliárd).

A meglévő tulajdontól akár fél év alatt is meg lehetne válni, míg az esetleges teljes megvétel, illetve az egészben eladás akár egy évig is eltarthat. Ha a kormány csak jövőre veszi meg a 60%-ot, de csak 2008-ban adja el, akkor jelentős deficit keletkezhet, és veszélybe kerülhet a jövő évi, konvergenciaprogramban vállalt hiánycél betartása.

2004-ben a kormány azért vállalt tulajdonrészt az AKA Zrt.-ben, hogy a többi autópályához hasonlóan alacsony árú pályamatricával lehessen az M5-öst használni.


Független Hírügynökség "

Mi volt a helyzet 2005 decemberében?

2006.11.30. 15:24 | Eyes_ | 2 komment

Címkék: magyarország gdp mnb

Magyarország vagyonmérlegébe nemcsak az államháztartás tartozik bele, hanem az állampolgárok családi háztartásai is, továbbá a vállalkozók mérlegei és a vállalatok mérlegeiből levonható fontos következtetések. A nemzetgazdaság egészének pénzügyi mérlegét nem ismerhetjük, mert nincs ilyen. Az érvényes MNB-törvény a központi banknak olyan jogosít­ványokat biztosít, amely megtiltja a politikai felelősséggel tartozó kor­mánynak, az Országgyűlésnek, a választott képviselőknek, valamint ellen­őrző szervüknek, az Állami Számvevőszéknek, hogy betekinthessenek a tényleges adatokba. Az MNB-nek van adatszolgáltatási kötelezettsége, amit saját belátása szerint összevont számokban meg is tesz. Saját maga dönti el, miről számol be, s miről hallgat. Pontos és hiteles adatokon nyugvó elszámolási kötelezettsége azonban nincs.

A magyar nemzetgazdaságnak nincs vagyonmérlege, állapította meg Varga István, az Adófizetők Szövetségének alelnöke — aki már az 1970-es évek­től sikeres vállalkozó és a pénzügyek egyik legkiválóbb magyar szakértője — a MUOSZ-ban 2005. november 23-án tartott tanácskozáson. A társadalmi szempontok számbavétele és szakszerű kezelése a valódi elemzés — úgymint az emberek tevékenységének szimulációja és a környe­zetvédelmi szempontok felmérése - hiányzik.
A tömegtájékoztatás ahe­lyett, hogy a tényleges problémákkal foglalkozna, valójában a véleményha­talmat közvetítő pénzügyi szakértők szempontjait továbbítja a lakosság felé.

A központi költségvetés folyó kiadási tételeiről évről évre kemény vi­ták zajlanak a Parlamentben, de az államháztartás egészének évi alakulásá­ról nincs sem vita, sem jogszabályalkotás. Magyarországnak nincs vagyonmérlege sem a termelő, sem az ingóvagyonáról. A pénzügyi eszközök állományáról sincs érdemi vita az Országházban. A politikai felelősséggel tartozó képviselők nem vitatják meg a tőkeműveletek körébe sorolt tranzakciókat. A nyilvántartást vezető Magyar Nemzeti Bank a számait az állományok értékváltozásáról becsléssel állapítja meg, és a becslés után fennmaradó különbözetet tekinti tranzakciónak. Tehát nem pontosan ve zetett számviteli adatokat hoz nyilvánosságra.

Az MNB — önkényesen — arra is felhatalmazta saját magát, hogy ada­tait visszamenőleg akár 5-6 évre is megváltoztassa. Ezzel a saját magától kapott joggal élt is. 1300 milliárd forinttal növelte az ország adósságállo­mányát csupán statisztikai számbavétellel, a banki nyilvántartási könyvek manipulálásával. Az adatok forrása a pénzügyi közvetítők adatszolgáltatá­sa, valamint azok az adatok, amelyeket az APEH és a KSH továbbít. Az állam illetékes szervei kötelesek átadni a rendelkezésükre álló adatokat, ugyanakkor a politikai felelősséggel tartozó Országgyűlés és kormány csak korlátozottan kap megbízható adatokat. Az MNB által használt devizatar­talékért a költségvetés fizeti a kamatokat. Ha az MNB-nek árfolyamvesz­tesége van, akkor azt a költségvetés megtéríti neki, de ha nyeresége van, akkor azzal a központi bank föltőkésítheti magát.

A fentiekből következően Magyarország adósságállománya az MNB tartalékkezelésén, valamint kamatmegállapítási és árfolyam-szabályozási jogán nyugszik. A magyar nemzetgazdaságot sújtó adósságteher mértéke és költségei tehát elsődlegesen monetáris döntésektől függnek. Az állam­adósság kordában tartását célozza, hogy annak nagysága nem haladhatja meg a GDP 60%-át, a költségvetés hiánya pedig nem lehet nagyobb, mint a GDP 3%-a. A nagy EU-országok mind túllépik ezeket az értékeket. Bel­gium GDP-hez viszonyított adóssága pl. nem 60%, hanem 120%.

A gazdaságpolitika jó vagy rossz megítélése 2005-ben a pénzügyi köz­vetítők és a pénzügyi elemzők elvárásai szerint történik. Hol „piacnak", hol elemzőknek nevezik ezeket a szakértőket, akik mind a pénzvagyon-tulajdonos réteg érdekét képviselik. A politikai pártok pedig arra kénysze­rülnek, hogy versengjenek politikájukkal és döntéseikkel a nemzetközi pénzügyi közösség, valamint-e közösség közvetítőinek a jóindulatáért. Legfőbb törekvésük, hogy e nemzetközi pénzügyi közvetítők, az IMF, az OECD, valamint az ECB, az EU frankfurti központi bankja elvárásait tel­jesítsék.

Milliárdok, de hova ?

2006.11.30. 14:46 | Eyes_ | 1 komment

Csak úgy röpködnek a milliárdok! Bevallom néha elvesztem a fonalat és már meg se próbálom átváltani ezt a rengeteg pénzt emberi léptékekre. Néha számolgatom, hogy a költségvetésben elvérzett milliárdokból mennyi mentőautót lehetne venni, vagy iskolát felujítani, vagy ... vagy másra költeni amire inkább szükség lenne. A pénz meg csak fogy. Illetve elfolyik. Hova is ?   ... talán a következp felyezetek erre is választ adhatnak ...

Az EU-csatlakozás többletköltségei

2006.11.30. 14:31 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: magyarország eu-támogatás gdp zágrábi lászló

Az EU-támogatás pénzügyi folyósítása utólagos, így jelentős hitelezési többletköltség jelentkezik. Az áfa új információs rendszere is többletteherrel jár. Az EU visszaosztott - és megtévesztőén „támogatásnak" nevezett — pénzeinek a megszerzése is többletköltséget jelent. Ehhez még hozzájá­rul az EU-jogharmonizáció, amely a GDP 2-3 százalékát is elérheti, ugyanakkor ez a költség a piaci versenyképességben nem realizálható. Több esetben a jogharmonizáció a magyar cégek versenyképességét ron­totta.

Zágrábi László tanulmánya a költségvetésnek az EU-csatlakozás kö­vetkeztében előálló veszteségét a 2004-től 2006-ig terjedő időszakra 1227 milliárd forintra becsülte. Ha összegezzük az eddig ismertetett számokat és becsléseket, akkor megállapíthatjuk, hogy Magyarországnak az EU-csatlakozás előkészítése 1991 és 2003 között 8866 milliárd forint veszteséget hozott. 2005-ben és az azt követő években évi 1446 mil­liárd forint veszteséget okoz az, hogy Magyarország az EU tagja lett.

Milyen bevételektől esik el Magyarország?

2006.11.30. 14:28 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: magyarország eu

Elmarad az áfa a személygépkocsik magánimportja után. Itt a kereskedel­mi árrés is elvész. A más termékek magánimportja utáni áfa is az Európai Unió régebbi tagjainak a bevételét gyarapítja. Az EU-ból származó import utáni áfa beszedése bevallásosra módosult, ami jelentős késedelemmel és kieséssel jár. Az EU egyik direktívája (90/435/EGK) előírja, hogy tilos osztalékadót kivetni az EU-n belüli osztalékátutalásokra akkor is, ha az anyavállalat és a leánycég két különböző tagországban van. 2001-ben pél­dául a külföldi anyavállalatoknak átutalt osztalékadójából húszmilliárd forint bevétele volt a magyar költségvetésnek. A csatlakozási tárgyalásokon a budapesti kormány ötéves átmeneti mentességet kért a forrásadóként le­vont osztalékadó eltörlésének a kötelezettségére, amikor EU-s anyavállala­tok által magyarországi leánycégektől kapott osztalékokról van szó. Buda­pest 20%-os adókulcsot akart fenntartani arra hivatkozva, hogy a sok kül­földi tulajdonú cég miatt ennek az adónemnek az eltörlése nagyon meg­növelné a költségvetés hiányát, a GDP 0,2%-át kitevő 40 milliárd forinttal. Hazánk működőtőke-vonzását akadályozza az osztalékadózás új mód­ja. Az EU-ban nálunk a legalacsonyabb a társasági adó. Ezt ellensúlyozta a profit kivitele esetén az osztalékadó, így a tőke az adózás miatt abban volt érdekelt, hogy profitját itt, Magyarországon tartsa és fektesse be. Számolni kellett azzal is, ami egyébként be is következett, hogy évenként 1—3 mil­liárd euró összegű külföldi működő tőke áramlik ki az országból.

Mekkora Magyarország befizetéseinek tényleges összege?

2006.11.30. 14:26 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: magyarország európai fejlesztési alap európai beruházási bank

Mekkora Magyarország befizetéseinek tényleges összege?

Hazánk költségvetési befizetése egyértelműen rögzítésre került, átutalása automatikusan és késedelemmentesen történik. Ez az összeg azonban nem tartalmazza a kormány által Magyarország számára vállalt összes kö­telezettséget. A már hivatkozott külügyminisztériumi kiadvány 153. és 154. oldalain még további visszavonhatatlan befizetési kötelezettségek is szerepelnek: az Európai Beruházási Bank alaptőkéje részére 2004-től 6 éven át évi 54 millió eurót kell befizetni; az Európai Fejlesztési Alap szá­mára 2005-ben 85 millió eurót kellett átutalni a fejlődő országok megsegí­tése címén. Ez méltánytalan, mert Magyarország soha nem volt gyarmat­tartó, és ma már nem is kereskedik a fejlődő országokkal, mivel piacait az EU-közvetítők kaparintották meg. A Szén- és Acélkutatási Alap működé­séhez 2006-tól kezdődően évi 9,93 millió eurót kell befizetni.

Ha összevetjük a befizetések és támogatások összegét, az így kapott egyenleg 2004 és 2006 között 1751,5 millió euró nagyságú támogatási többletet mutat Brüsszel számára. Ebből azonban 550 millió eurót le kell vonni, mivel biztos, hogy nem kerül kifizetésre. Az így megmaradt összeg 1200 millió euró. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország az EU szá­mára gyakorlatilag szinte ingyenes úthasználatot biztosít, akkor az egyenleg már nulla körüli értéket ad.

A csatlakozási feltételek teljesítése a magyar gazdaságra általában nega­tív hatással van. A magyar költségvetés egyenlegének romlása javítja az egyes EU-tagok gazdasági helyzetét és költségvetési egyenlegét.

Mennyibe kerül Magyarországnak az EU-tagság?

2006.11.30. 14:23 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: magyarország eu figyelönet bogár lászló

Független gazdasági elemzők (pl. Varga István, Bogár László, Lóránt Ka­roly, Z. Kárpát Dániel, Zágrábi László, Tellér Gyula és mások) az igazsá­got keresve kísérletet tettek annak számszerűsítésére, hogy mennyit fizet Magyarország az Európai Uniónak, és ténylegesen mennyit kap onnan. A budapesti kormány 1994-ben kötött megállapodást az EU-val, amely az 1994. évi I. törvény formájában került be a magyar törvények közé. Ennek értelmében Magyarország a fejlődő országokhoz hasonló elbírálásban ré­szesült, azaz ipari termékeinek jelentős része vámmentesen juthatott az EU piacaira. Ugyanakkor az EÚ-ból hazánkba importált ipari termékek vámkötelesek voltak. Ezt követően azonban olyan ütemű és mértékű vámleépítést kényszerített Magyarországra az EU, hogy következménye­ként a normális — évi kétmilliárd dollár — cserearány-veszteségen felül további irreális cserearány-veszteséget kellett a magyar államnak és gazdaságnak elszenvednie. Az EU-ból érkező import mennyisége 1994-től 2003-ig a 2,7-szeresére nőtt. Ennek ellenére a vámbevételek bruttó ősz-szege az egytizedére csökkent.

A vámleépítés következtében a magyar gazdaságot óriási veszteség ér­te, mivel a vámbevételek összege rohamosan csökkent. 2003-ra már 1364 milliárd forint összegű kiesés jelentkezett. Ennek következtében nőtt a magyar adófizetők terhe, másrészt kevesebb pénz jutott az egészségügyre, a nyugdíjra, valamint az infrastruktúra fejlesztésére.

Magyarország érthetetlen módon engedett az EU követelésének és hozzájárult az útadó formájában bevezetett úthasználati díj elengedé­séhez. Az EU előírta, hogy a Magyarországon áthaladó kamionok után 3 Ft/tonnakilométer díjat kell fizetni. Ezt a díjat a forint és az (akkor még EU elszámolási egységet képező) ECU árfolyamváltozásával arányosan emelik. Az EU illetékesei elérték, hogy ténylegesen ne fizessenek a Ma­gyarország által nyújtott útszolgáltatásért. Az úthasználati díj egyoldalú el­engedése miatt Magyarország cserearány-vesztesége tovább nőtt. Ez nem­csak környezeti károkat okozott, de a több baleset miatt bekövetkezett emberi áldozatok száma is nagymértékben növekedett. A közúti áruszállí­tás ugyanis harmincháromszor balesetveszélyesebb, mint a vasúti.

Az EU Fehér Könyve szerint az Európai Unióban 2000-ben több mint 40 000 ember halt meg, és 1,7 millió sérült meg közúti balesetekben. A közúti balesetek közvetlenül mérhető költsége 45 milliárd euró. A köz
'vetett költségek ennél három-négyszer magasabbak. Az éves költség 160 milliárd euróra tehető, ami az EU bruttó nemzeti össztermékének 2%-a. Az EU-n belül a mobilitás, így az áruk szabad áramlása fontosságban megelőzi az emberi élet és a környezet védelmét.

Az úthasználati díj kieséséből származó magyar veszteség 1992 és 2003 között 3,5 milliárd eurót tett ki. Más szóval ekkora összeggel tá­mogatta Magyarország az EU-nak azt a prioritását, hogy az áruk teljesen szabadon mozoghassanak. Ez egyben azt is jelenti, hogy Magyarországnak elő kellett segítenie a súlyos károkat okozó egyenlőtlen cserét. A közúti áruszállítás támogatásával egyidejűleg jelentős pénzeszközöket — összesen 1340 milliárd forintot - vontak el a vasúttól. Ezzel megsokszorozták a vasút hátrányos helyzetét, noha a vasúti szállítás sokkal jobban kíméli a környezetet. A MÁV-nak még a legalapvetőbb fenntartási eszközei sem voltak biztosítva. 2003-ra is csak hitelből tudta működési költségeit bizto­sítani.

A délszláv háború miatt vállalt embargó is súlyos károkat okozott a vasúti szállításnak. A külföldi kamionok szinte ingyen használhatták, és ma is aránytalanul olcsón használhatják a magyar közutakat. Már olvashattunk híreket arról, hogy a tönkretett vasutat potom pénzért akarják privatizálni, ami alatt természetesen a külföldieknek való áron aluli kiárusítás értendő. Az EU vasútpolitikájának része a vasúttársaságok „államtalanítása", azaz privatizálása.

A délszláv háború és az embargó betartása miatt Magyarországot há­rommilliárd dollár kár érte. Ez az összeg kamatokkal növelve meghalad­ja a hárommilliárd eurót. Üres ígéret maradt, hogy Magyarországot majd kárpótolják az elszenvedett embargós károkért.

Összegezve az 1994 és 2003 közötti időszak adatait, az egyoldalú vám­leépítés következtében Magyarország 29 milliárd euró vámbevételtől esett el, továbbá 3,5 milliárd eurónak megfelelő összegű úthasználati díjat engedett el. Ebből a 32,5 milliárd eurót kitevő összegből le kell vonni azt, amit a PFIARE, az ISPA és más EU-s támogatások keretében Magyaror­szág kapott. Az összes ilyen címen befolyt összeg 1,4 milliárd euró. Ráadá­sul ennek az összegnek is a jelentős részét EU-beli vállalatok és szakértők kapták.

Az EU-csatlakozás 2004 külügyminisztériumi kiadvány kiinduló adatait használta Zágrábi László az EU-csatkkozás költségeit elemző, 2003-ban megjelent tanulmányában. A hivatkozott KÜM-dokumentum szerint a várható támogatások bruttó összege az EU költségvetésében 2004 és 2006 között 5,1 milliárd eurót tesz ki. A tényleges kifizetési előirányzat azonban csak 3,65 milliárd eurót tartalmaz. Ez is a várható kifizetés felső határát jelöli. A legilletékesebb szakértő, Balázs Péter - egyetemi tanár, kő rabban EU-biztos, ma EU-főtisztviselő - közölte, hogy 2004 és 2006 kö­zött ötmilliárd euró a Magyarország számára leköthető pénz, amelyből az unió eddigi bővítési tapasztalatai szerint hárommilliárd eurót hasznai fel az ország (FigyelőNet, 2003. 03. 21., MTI-ECO).

Adósságcsapdában Magyarország

2006.11.30. 14:10 | Eyes_ | 1 komment

Az elözőekben kis bekezdésben körbetekinthettünk más országokban hogy mindenhol vannak érdekes hatalmi jelenségek. Azonban ezek kissé távol állnak tőlünk. Kissé úgy érezzük - legalábbis Én így vagyok vele - , hogy ez velük történik és nem velünk. Na jó, kicsit velünk is  hisz már Uniós ország vagyunk ( de minek) de mégis, ami Németországban történik az mégis csak rájuk tartozik. ...
Majd belelapoztam jobban ebbe a könyvbe...
Szándékosan nem megyek végik a könyvvel ezekig a fejezetik kronológiailag mert majd 250 oldal mulva rá is térhetnénk erre a témára ... inkább átlépem az eddig tartó fejezeteket és majd késöbb esetleg visszatérek rájuk. Most hogy olvasom mi is történik Velünk, sok minden kezd átértékelődni bennem a napjainkban zajló magyarországi történésekről. Politika ... hm.
Ez a téma és az alfejezetei már igen csak a mi vagyis a Magyarok bőrére megy ki a játék.
Elgondolkodtató.

Szóval nézzük, hogy miért is van magyarország adósságcsapdába. ...

...

Mí a helyzet Nyugaton?

2006.11.27. 15:13 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: európai unió járulékterhek pénzpiac

Miközben az Európai Unióban és Amerikában a pénzvagyon hatványo­zott ütemben növekszik, és egy szűk érdekcsoport kezében koncentráló­dik és centralizálódik, a nettó bérek immáron két évtizede folyamatosan csökkennek. A bruttó és a nettó bérek közti különbség is növekszik, mivel a béreket egyre nagyobb adó- és járulékterhek sújtják. Ugyanolyan mér­tékben, ahogy az érték-előállító tevékenység — a munka — veszít jelentősé­géből, úgy koncentrálódik a vagyon egyre kisebb létszámú és egyre na­gyobb méretű pénzintézetnél, illetve korporációnál. Mintegy négyszáz multinacionális óriáscég döntő befolyást gyakorol az egész világgazdaság­ra. Ezt a jelenséget szokták a divatossá vált globalizáció szóval jelölni.

A globalizáció, vagyis a hegemóniát megszerzett pénztőke rendkívül gyors világméretű mozgása kihasználja a pénznek azt az előnyös tulajdon­ságát, hogy lényegesen mozgékonyabb, mint a helyhez és nyelvhez kötött munkaerő, valamint a termelő gazdaságban előállított áruk és szolgáltatá­sok. A reálgazdaságban részt vevő szereplők kénytelenek a pénztőkének ezzel a mozgékonyságával versenyezni. Ha egy termelő vállalat nem tudja legalább azt a nyereséget előállítani, amely eléri a pénzpiacon elérhető ho­zam minimumát, altkor kénytelen beszüntetni tevékenységét, mert veszte­ségessé válik. Ennek egyik következménye, hogy a korábban érték­előállító és adófizető polgárok egy része véglegesen kiszorul a munkaerő­piacról és munkanélkülivé, vagy segélyre szoruló eltartottá válik.

A kamatozó pénzrendszer megosztja a társadalmat

2006.11.27. 15:08 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: magyarország pénzvagyon adósságteher kamatozó hitelpénzrendszer

A kamatozó hitelpénzrendszer újraosztja a megtermelt jövedelmet és egyre nagyobb mértékben juttatja azt a pénzvagyon-tulajdonosokhoz. Ez a fajta újraosztás csírájában fojt meg minden esélyegyenlőséget. A pénzvagyon egyre kevesebb kézben halmozódik fel. Aki sok pénzzel rendelkezik, azt ismételten be tudja fektetni és évről évre egyre több kamatjövedelemhez juthat. Vagyona a kamatos kamat automatizmus révén egyre gyorsabban növekszik anélkül, hogy a nagyobb pénzjövedelem mögött nagyobb személyes teljesítmény lenne. Ily módon ott növekszik a pénzmennyiség, ahol már amúgy is sok pénz halmozódott fel. Ahol viszont hiányzik a pénz, elsősorban az érték-előállító termelő gazdaságban, ott egyre kevesebb áll rendelkezésre a gazdasági tevékenység közvetítésére. Nincs elég pénz munkahelyek teremtésére, környezetvédelemre és olyan kulturális-tudományos szükségletekre, amelyek nem képesek versenyképes profitot termelni.

A kamatozó pénzrendszer által kikényszeríttet újraelosztás, amely vé­gül teljesen függetlenné válik a teljesítménytől, egyeseket olyan lehetősé­gekhez juttat, amelyek a többség számára el vannak zárva. Ez röviden annyit jelent, hogy a pénz ma már hatalmat jelent. Ellenőrizetlen hatalmat, amely nem áll demokratikus kontroll alatt. A vagyonkoncentráció tehát létrehozza a szervezett magánhatalmat. Az ENSZ egyik 1996-ban közzé­tett tanulmánya megállapította, hogy az egész világgazdaság által megter­melt jövedelemnek a felével 358 milliárdos rendelkezik. A tanulmány azt is megállapította, hogy ha nem a jövedelmet tekintenék, hanem a vagyoni megosztást vennék figyelembe, akkor a helyzet még aránytalanabb lenne. A legfejlettebb és leggazdagabb ipari országokon belül is óriási vagyoni különbségek alakultak ki. A németországi Kereszténydemokrata Unió egyik kutatóintézete például megállapította, hogy 1996-ban a német terme­lő vagyon 80%-ával a lakosság 3%-a rendelkezett A Német Gazdaságku­tató Intézet pedig azt állapította meg, hogy 1997-ben a nettó pénzvagyon egyharmadával a háztartások 6%-a rendelkezett.

Az Egyesült Államokban is lényegesen rosszabbul élnek az emberek, mint harminc évvel ezelőtt, mivel a vagyonnövekedés elsősorban azokhoz csoportosítja át a jövedelmet, akik már amúgy is aránytalanul gazdagok voltak. Mindezek következtében a fejlett ipari országok társadalma ketté­hasadt egy számbelileg kicsi szupergazdagra, akik számára minden lehetőség nyitva áll, és egy nagy létszámú vagyontalanokból, illetve szegényekből álló részre, akik már nem rendelkeznek az egyéni kibontakozáshoz szük­séges esélyegyenlősséggel. Szegénynek azt lehet minősíteni, aki hosszú időn át több kamat fizetésére kényszerül, mint amennyi kamathozamhoz ő maga hozzá tud jutni.

A pénzuralmi rendszerben élő emberek túlnyomó többsége lényege­sen több kamatot fizet, mint amit ő maga kap. Először is a közteherviselés keretében viselnie kell az államadósság rá eső részét. A magánpénz­monopólium rendszerében minden egyes állam szükségszerűen eladóso­dik és az államadósság kamatait adó formájában szedi be a társadalom tag­jaitól. Egy bizonyos idő múltán már a kormányok azért kénytelenek újabb hiteleket felvenni, hogy a meglévő államadósság kamatait fizetni tudják. Vagyis újabb eladósodással görgetik tovább növekvő adósságterheiket. Mivel a közhatalomnak át nem ruházható közfeladatokat is el kell látnia, például el kell tartania a munkanélkülieket vagy munkaalkalmakat kell te­remteni a számukra, az államnak időnként ösztönöznie kell a gazdasági konjunktúrát. Ez csak újabb kölcsönök felvételével, vagyis további eladó­sodással lehetséges, a kamatautomatizmussal működtetett magánpénz­monopólium rendszerében.

A gazdaság egészére nehezedő adósságteher az egész lakosságot sújtja, mivel a kamatterheket magasabb árak formájában áthárítják a fogyasztók­ra. Maga a gazdaság is újabb és újabb hitelek felvételére kényszerül a ka­matozó hitelrendszerben, mivel a növekvő verseny telíti a piacokat. A ver­senyképesség megtartása érdekében a termékeket folyamatosan moderni­zálni kell, amely természetesen nem megy újabb hitelek felvétele nélkül. Ha egy beruházó például lakásokat épít, akkor elvárja, hogy befektetett tő­kéje után a lakbérek legalább annyi jövedelmet hozzanak, mintha a tőkéjét a pénzpiacon forgatta volna. Ennek a hatásnak a következménye az, hogy Európában a lakbérek mértéke egyrészt tartalmazza az ingatlanba befekte­tett pénzeszköz átlagos pénzpiaci kamatát, másrészt a befektető kockáza­tának megfelelő haszonkulcsot.

Ha az állam és a nemzetgazdaság eladósodik, akkor az egész társada­lom kénytelen ennek az adósságtömegnek az adósságszolgálati terheit, el­sősorban kamatait viselni. A magyar állam adóssága (amely nem azonos a magyar nemzetgazdaság egészét sújtó 110 milliárd dollár adósságteherrel, hanem annál lényegesen kisebb), meghaladja a 14000 milliárd forintot. Ennek a kamatai — évi 8-9%-kos kamatláb esetén — elérik az évi 1200 mil­liárd forintot. Ezt elosztva a 10 millió magyarral azt jelenti, hogy minden egyes állampolgárnak — a csecsemőket is beleértve — 120 000 forint kama­tot kell fizetnie. Aki rendelkezik pénzvagyonnal és hozzájut legalább évi 120 000 forint kamathoz, akkor ő ugyanannyi kamatot fizet, mint ameny
it kap. Ha azonban nincs kamatjövedelme, vagy csak kevesebb, mint l20 000 forint, akkor egyike azoknak, akik fizetik a magyar államadósság kamatait. Nem szabad azon meglepődni, hogy ilyen körülmények között a kamatozó hitelpénz, a tőke, egyre inkább átveszi az uralmat az érték-előállító termelőtevékenység felett. Leginkább az emberi tényezőt sújtja ez a körülmény. Ha összevetjük a munkabérek növekedését a pénzvagyon gyara­podásával, megállapíthatjuk, hogy a pénzvagyon hatványozottan növek­szik, miközben a nettó bérek már két évtized óta folyamatosan zsugorod­nak. De a bruttó és a nettó bérek közti különbség is növekszik, mivel az adóterhek és egyéb kötelező járulékok terheit egyre inkább áthárítják a munkavállalókra. Napirenden van a nagy elosztórendszerek átalakítása, Lényegében arról van szó, hogy az állam, amely 1989-ig a nemzeti vagyon kezelője volt a valódi tulajdonosok, a magyar állampolgárok jóvoltából, e vagyon tőkejövedelméből fedezte a magyarok társadalombiztosítási, egészségügyi, iskoláztatási és egyéb közköltségeit, de ma már nem képes ezt a kötelezettségét teljesíteni, mert a rábízott közvagyont az állampolgá­rok hozzájárulása nélkül, áron alul privatizálta. A közvagyont elidegenítő kormányok egyike sem kért és kapott felhatalmazást a közvagyon kiárusítására. Ez a kérdés egyik választáson sem szerepelt a meghirdetett párt- és kormányprogramokban.

A magyar államnak ma már nincs számottevő tőkejövedelme, és a beszedett adók nem elégségesek feladatai teljesítéséhez. Évről évre újabb hiteleket kell felvennie, hogy államigazgatási, EU- és NATO-kötelezettségeit teljesíteni, társadalombiztosítási, egészségügyi, iskoláztatási és infrastruktúra-fejlesztési kiadásait fedezni tudja. Az eladósodás hatványozott ütemben növekszik annak ellenére, hogy a nemzeti vagyon eladásáért befolyt ellen­érték teljes összegét adósságszolgálatra fordították. A problémát súlyosbítja, hogy nemcsak az állam veszítette el tőkejövedelmét, de a magyar állampolgárok túlnyomó többsége is vagyontalan nincs tőkejövedelme. Az egykori közvagyon legértékesebb része beolvadt a nemzetközi pénzügyi és korporációs oligarchia globális részvényvagyonába, és csak a kevésbé értékes, kisebb része maradt a magyar tulajdonú kis- és közepes gazdasági szereplők tulajdonában. Egy magyar, ha el tudja adni munkaerejét, akkor megkaphatja az EU-s átlagbér egyharmadát, egynegyedét. Ha erre nem képes, akkor kénytelen az államhoz folyamodni segélyért. Mindebből következik, hogy ezeket az úgynevezett nagy elosztó rendszereket a túlnyomórészt vagyontalan és tőkejövedelem nélküli lakosságra - piaci árakon - átterhelni nem lehetséges. A neoliberális közgaz­dászok mégis így szeretnék csökkenteni az államadósságot. Ha az eladósítással kényszerpályára terelt állam meg is teszi ezt a lépést, a döntéshozóknak tudniuk kell, hogy a tőkejövedelem nélküli lakosság e szolgáltatások terheit piaci árakon nem tudja vállalni.

Olvssunk tovább ...

2006.11.27. 15:03 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: eyes

Az eddig láthatatlan pénzügyi rétegekbe való bepillantás, néha furcsa érzéseket kelt az emberben. Talán a csalódottsághoz hasonlatos érzés ez? Vagy inkább a meglepetéshez ? Mindenkire másként hat az elején. Azért vannak közös hangulatok ...

A beteges növekedési kényszer oka

2006.11.27. 00:19 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: amerika külföld németország eladósodás kamatautomatiz­mus

A jelenlegi pénzrendszer által vezérelt gazdasági rendszerben az a közvetí­tő közeg, amely biztosítja a gazdaság működését, a pénz. Ma azonban a pénzt csak akkor adják tovább vagy csak akkor fektetik be, ha az kielégítő­en magas kamathozamot, illetve megtérülést biztosít a tőke tulajdonosnak. Egyszerű számítással is levezethető, hogy az ilyen kamatautomatiz­mussal működtetett pénzrendszer az idő múlásával elvezet az eladósodás és a kamatfizetés egyre gyorsuló folyamatához, amitől a rendszer egyre in­gatagabbá válik, és végül összeomlik. Matc Faber, svájci pénzember álla­pította meg, hogy egyetlen pénzbefektetés sem tud egy bizonyos időn túl funkcionálni. Példaként felhozta, hogyha 1000-ben befektettünk volna egy dollárt 5%-os kamattal, akkor ennek az összegnek a kamathozama négy-milliószor túlszárnyalná a világ jelenlegi össztermékét. Ebből adódik a kö­vetkeztetés, hogy egy kamatos kamat automatizmussal működtetett pénz­rendszer legfeljebb néhány évtizedig működhet, mivel a kamatautomatiz­mus által kikényszeríttet beteges növekedés miatt össze kell omlania. Min­den kamatozó pénzrendszer csak meghatározott ideig működőképes.

Azért, hogy az összeomlás időpontját minél inkább ki lehessen tolni, a tényleges értéket előállító termelő gazdaságot állandó növekedésre kell kényszeríteni A reálgazdasági növekedés a tőke kamathozamának a fede­zetéhez szükséges. Ami a pénzvagyon-tulajdonosoknak kamathozamot, az a társadalom pénzvagyonnal nem rendelkező része számára kamatter­het jelent. Ami az egyik ember számára kamatnyereség, az automatikusan hitel iránti igényt jelent a társadalom egy másik tagja számára. A nemzet­gazdaság egészére nehezedő adósságtehernél összeadódik az állami költ­ségvetés, a magánháztartások, a vállalati szektor és a pénzügyi szektor eladósodása. Németországban pl. még az euró bevezetése előtt, 1995-től 1999-ig a nemzetgazdaság egészének eladósodása 15 000 milliárd márká­ról 22 000 milliárd márkára növekedett. Az eladósodásnak ez az üteme önmagában megakadályozza a jóléti és szociális szempontok érvényesülé­sét

Az eladósodásnál tehát az államháztartás, a vállalatok és a magánsze­mélyek eladósodását együtt kell számításba venni. Ez azért fontos, mert ha valaki arról beszél, hogy az államadósságot csökkenteni kell, akkor azt is mondja, hogy a vállaktoknak és a magánszemélyeknek viszont jobban el kell adósodniuk. Ami pénzvagyon-gyarapodás az egyik oldalon, ugyan­olyan arányú eladósodás a másikon. Ennek a mechanizmusnak az ered­ményeként növekedett robbanásszerűen többek között az Egyesült Államok eladósodása, amelynek csak egy részét képezi az amerikai államadósság. Ez 2006 tavaszán már meghaladta a 8,4 trillió dollárt (1 trillió= 1000 milliárd).

Az eladósodás mérséklése csak akkor lenne lehetséges, ha az összpénzvagyon hasonló nagyságrendben kerülne csökkentésre. Egy ka­matautomatizmussal működtetett pénzrendszerben a pénzvagyon egésze automatikusan növekszik az átlagos kamathozammal. A termelői vagyon növekedése azonban lényegesen kisebb, mint a kamatláb. Ezért ténylegesen csak úgy lehetne az eladósodást csökkenteni, ha a jelenlegi kamatozó hitelpénzrendszert megváltoztatnák. Amíg ez a rendszer változatlan marad, addig elkerülhetetlen a hatványozott ütemű eladósodás.

A modern hitelpénz-fasizmus kibontakozása

2006.11.26. 23:42 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: külföld gustav ruhland gustave le bon hitelpénz - fasizmus oligarchia

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia jelenlegi pénzuralmának megfelelő politikai-kormányzati rendszer a demokratikus formákat többé-kevésbé betartó „antifasiszta fasizmus". Ez a reformfasizmus olyan alibidemokrácia, amelynek a kulisszái mögött azonban kemény pénzdikta­túra működik. Aki figyelmesen szemléli az ebben az új pénzuralmi rend­szerben végbemenő folyamatokat, kénytelen megállapítani, hogy azok egyre gyorsabban zajlanak le. Az egyes emberre nehezedő nyomás folya­matosan növekszik, mert a kamatozó hitelpénzrendszer uralomra kerülé­sével a termelékenységet hatványozott ütemben kell fokozni anélkül, hogy tekintettel lennénk az életfeltételekre és a környezet fenntartható erőforrá­saira. Ebben a könyörtelen versenyben, amelyben hatalmas növekedési kényszer nehezedik minden egyes vállalatra és minden egyes személyre, mindenki kiiktatódik, és munkanélkülivé válik, aki nem tud eleget tenni e teljesítményre beállított társadalom versenyfeltételeinek. Ezért az említett körülmények folytán a lakosság túlnyomó többségének egyre romlik az életminősége.

Ugyanez a pénzközpontú társadalom, hogy elviselhetővé tegye az éle­tet, a szórakoztató ipar nyomása alá helyezte a lakosságot. Elsősorban az elektronikus tömegtájékoztatást használja a neki teljesen kiszolgáltatott emberek manipulálására. A társadalom szövetét alkotó erkölcsi normákat fellazítja. A tömegfogyasztásra szánt műsorokban túlteng az erőszak és a szex. A jelenlegi társadalmi fejlődés bizonyos mértékben emlékeztet a ha­nyatló Római Birodalomban uralkodó helyzetre. Ekkoriban már a hódítá­sok nem voltak képesek a birodalmi központ tőkeéhségét csillapítani, és emiatt olyan folyamatok indultak be, amelyek kitaszították a rendszerből a lakosság jelentős részét. A hatalom birtokosai arra kényszerültek, hogy a társadalmi nyugtalanságot a kenyér és cirkusz segítségével enyhítsék. Köz­ismert, hogy a munkanélküli lumpenrétegekké süllyedt rómaiaknak — a misera plebsnek — ingyen élelmiszert és véres gladiátorküzdelmeket nyúj­tottak szórakozásként.

Dr. Gustav Ruhland (1860-1914), a svájci Freiburg egyetemének ta­nára a Politikai gazdaságán rendszere című többkötetes munkájában megálla­pítja, hogy az általa kutatott magaskultúrák mind hasonló pénzügyi, gazda­sági és kulturális folyamatok révén hanyatlottak le. Megfigyelhető, hogy először rendkívül gyorsan növekszik a tőke mennyisége és a termelékeny­ség. Ezt követi az egyenlődén és igazságtalan vagyonmegosztás és a nö­vekvő szegénység a társadalom többségét alkotó lakosok körében. Mindez Jjsszegződött a kulturális hanyatlásban, az általános dekadenciában. Az eu­rópai kultúra, amely komoly síkereket tudott felmutatni a XX. század ele­jén, hasonló sorsra van ítélve, állította Ruhland. Az az előrejelzése, hogy hosszan elhúzódó válságok és háborúk nyomán ez a rendszer össze fog omlani, igaznak bizonyult.

Hasonló eredményekhez jutott a tömeglélektan megakpítója, a francia Gustave Le Bon is, aki száz évre visszamenően részletesen megvizsgálta ;i kultúra fejlődését. Megállapította, hogy az állam által beszedett adók jjyors növekedése hasonló arányban csökkentette a kkosság rendelkezésé­re álló jövedelmet. Ily módon az egyes személyek kezdeményezőképessé­ge és önrendelkezése egyre csökkent, amit az állam fokozott kényszerrel próbált kiegyenlíteni. A társadalom alapegységét alkotó egyén, az önálló kezdeményező erővel rendelkező állampolgár fokozatosan elveszítette önállóságát. Ennek következményeként az állam is előbb vagy utóbb fel­lazul, szétesik. Nyilvánvalóvá vált, hogy a termelékenység korlátot nem ismerő növekedési kényszere mindig valamilyen beteg állapotnak a tünete. A természetben a jelenlegi gazdasági rendszerhez hasonló határt nem is­merő növekedés egyértelműen a beteg állapotot, a hanyatlást és a pusztu­lást jelzi.

A természetben a normális növekedési folyamat úgy zajlik le, hogy kezdetben az élő organizmus gyorsan növekszik és egy bizonyos idő múl-lán növekedése lelassul, majd pedig egy optimális nagyság elérése után ab­bamarad. Ha fellépnek olyan jelenségek, mint például a daganatos sejtek szakadatlan növekedése, az mindig betegség jelenlétét mutatja. Mindez azt :iz igazságot fejezi ki, hogy véges világunkban, amely szerves egészet alkot, semmilyen alrendszer végtelen növekedése sem lehetséges. Ilyen meggon­dolás alapján, ha a gazdasági tevékenységet vezérlő pénzrendszeren belül a kamat hatványozott ütemben növekszik, akkor ehhez képest valamennyi gazdasági tevékenység lemarad. A világ jelenlegi gazdasági élete a végtelen növekedésre van alapozva, amelyet pontatlanul és a megtévesztés szándé­kával fenntartható növekedésnek vagy fejlődésnek neveznek. A világ vé­ges erőforrásai közepette azonban ez a fajta fenntartható növekedés (fej­lődés) lehetetlen és ezt igen egyszerű matematikailag bebizonyítani. Való­jában a kamatautomatizmus által kikényszeritett növekedést nevezik szé-pítgetve fenntartható fejlődésnek. Az egészséges gazdaságnak azonban nem a megvalósíthatatlan fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szüksége.

 

A pénzuralmi rendszer diktatúrája

2006.11.26. 23:31 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: amerika külföld olaszország németország

Az elmúlt évtizedekben nemcsak Keleten, de Nyugaton is alapvető válto­zások zajlottak le. Az úgynevezett szocialista világrendszer felbomlása lát­ványosan történt. Sokkal kevésbé volt feltűnő az a hasonlóan nagy hord­erejű változás, amely a nyugati országokban is fokozatosan lecserélte a piacgazdaságot a pénzgazdasággal, és hatalomra segítette a nemzetek és ál­lamok feletti pénz- és korporációs oligarchiát. Ez a változás természetesen átalakította a politikai rendszer működését is, még akkor is, ha ez nem olyan szembeötlő, mint a Keleten történt változások esetében.
    Európa nyugati részén a szociális piacgazdaság jóléti államát bontották
le, hogy helyet adjanak a magánpénz-monopólium és a transznacionális korporációk által irányított gazdasági és politikai rendszernek. Észak-Amerikában is a nagy multinacionális vállalatbirodalmak vették át az irá­nyítást. Az 1970-es évek óta elfogadott törvények többsége mind Kana­dában, mind az Egyesült Allamokban ezeknek a pénzügyi, kereskedelmi és ipari birodalmaknak az érdekeit szolgálta ki. Ha meg akarjuk érteni e változás jelentőségét, akkor érdemes közelebbről is megismerkedni azzal, hogy miként fasizálódott a XX. század első felében Németország és Olaszország. Azt látjuk, hogy mindkét államban a túlhatalomhoz jutott üzleti világ hegemóniája érvényesült, továbbá az a politikai és gazdasági rendszer, amit fasizmusnak neveztek el a történészek. Ez a rendszer az egymással összefonódott pénzügyi és ipari érdekcsoportoknak volt a ki­szolgálója. 
    Németországban a nemzetiszocializmus nevet választó politikai erők
kerültek uralomra, a fasizmus elnevezést csak Olaszországban használták, de a két rendszer alapvető jellemzői megegyeztek, és ezért a továbbiakban a németországi nemzetiszocialista rendszert is fasizmusnak fogjuk ne­vezni. Ha nyomon követjük e rendszerek kialakulását az alkotmányos de­mokrácia keretein belül, akkor láthatjuk, hogy fokozatosan fejlődtek ki, és nem valamilyen előre nem látott körülmény hatására jöttek létre.
    Németországnak még az I. világháború utáni vereség után is 15 év kel­
lett ahhoz, hogy a weimari alkotmányosság keretei között a pénzoligarchia és az ipari nagytőke által uralt rendszerből nyílt diktatúrává alakuljon át. Hitler felemelkedését a politikai hatalom csúcsára csak részben köszönheti saját képességeinek. Hitler, mint politikai jelenség, és a hitlerizmus, mint politikai rendszer Versailles-ban született. Ennyiben azoknak a háttérerőknek köszönhette világrajöttét, amelyek a világháborút előkészítették, levezényelték, és amelynek ők voltak az első számú haszonélvezői. E háttérerők világstratégiájának megfelelően az I. világháború utáni né­metországi és európai helyzet úgy alakult, hogy szükségszerűen a nemzeti-szocialista törekvéseknek, a náci rendszer kifejlődésének kedvezett. Ez se­gítette döntő módon hatalomra a Führert és rendszerét. Németországban nagyarányú centralizáció ment végbe a gazdaság egészében, mindenekelőtt a pénzrendszer és a nagyipar irányításában. Az egész társadalom központi­lag megszervezett egységekből épült fel. Mindenkinek tartoznia kellett va­lahová — nagyvállalatokhoz, szakszervezetekhez, szakmai szervezetekhez és nem utolsósorban politikai szerveződésekhez — ha létezni akart. Az egész gazdaság katonai jellegű irányítás alá került, ahol a tekintélyuralmi elv érvényesült. Hitler csak befejezte azt a pénz- és korporációs oligarchia által vezérelt centralizációt, amikor minden hatalmat magának    igényelt és ön­magát helyezte legfőbb vezetőként a társadalom és az állam fölé.
  Ha ma a fasizmus szót halljuk, menetelő egyenruhás csapatokra, ha­
talmas tömeggyűlésekre, demagóg diktátorokra gondolunk, egy olyan rendszerre, ahol az erőszak, a kényszermunka a koncentrációs táborokkal együtt jelen van. A fasiszta, illetve nemzetiszocialista rendszert megelőző­en mind Olaszország, mind Németország alkotmánnyal rendelkező — többé-kevésbé — demokratikus ország volt. A fasizmus és a nemzetiszo­cialista diktatúra akkor fejlődött ki, amikor még megvoltak a liberális de­mokrácia elemei. A weimari rendszerben a pénzügyi szféra és a gazdasági élet irányítói a korporációk és kartellek sűrű hálózatát alakították ki. Ez egy viszonylag kis létszámú érdekcsoport számára lehetővé tette a pénzügyi és gazdasági élet magas fokú ellenőrzését, korábban nem ismert fokú centra­lizációját és koncentrációját. Ez a pénzügyi és ipari érdekcsoport ellenőrizte az árakat, az energia- és nyersanyagellátást, a kereskedelmet, és még az ári szabadalmak engedélyezését is. Az egész rendszer a beruházó banká­ik és a korporációk szervezett magánhatalmaként működött, de még érvényes keretek között. Ugyanezek a törekvések jelen voltak Észak-Amerikában is, de ott a pénztőkének és az ipari tőkének ezt a túlzott centralizációját sikerült lefékezni a monopolellenes jogszabályok érvényesíté­sével. Németországban és Olaszországban azonban nem voltak hatékony trösztellenes jogszabályok, s maguk a kormányok is támogatták az üzleti világ szervezett magánhatalommá való integrálódását.
    Hitler, aki szavakban a középosztály segítőjének tüntette fel magát, va­
lójában olyan gazdaságpolitikát támogatott, amely ezt a középosztályt gazdaságilag a végsőkig meggyöngítette. Hitler a szervezett munkásság erejét is megtörte azzal, hogy törvényen kívül helyezte a sztrájkot. Miközben szociális demagógiával fordult a tömegekhez, valójában a pénztőke és a nagyipar legfőbb tulajdonosainak az igényeit elégítette ki. Így például lehetővé tette számukra a bérek és a munkafeltételek szinte korlátlan ellenőr­zését. A korporációs arisztokrácia érdekeit szolgálta a legolcsóbb munka­végzési formának — a kényszermunkának — a tömeges alkalmazása is. A kényszermunkatáborokban nemcsak emberek milliói senyvedtek, de a szervezett munkásság — mint befolyásos társadalmi tényező — létezése is itt fejeződött be.
    Olaszországban is hasonló pénzügyi és gazdasági viszonyok léteztek a
két világháború között. Az ország teljes iparát néhány óriásira növekedett korporáció uralta, mint például a FIAT vagy az Ansaldo. A mezőgazda­ság is néhány nagy földbirtokos tulajdonában volt, ahol a föld nélküli pa­rasztok rendkívül olcsó bérért dolgoztak. Mussolini, aki szocialista politi­kusként kezdte, korporációs társadalomról beszélt, amelyben a külön­böző osztályok nem folytatnak osztályharcot, hanem harmonikusan együttműködnek. Az olasz gazdaság egészét olyan korporatív testületek irányították, amelyben részt vettek a munkások és a tulajdonosok képvise­lői. Ezeknek a korporatív testületeknek volt a feladata a munkáltatók és munkavállalók közti konfliktusok elsimítása, és a vitás kérdések eldöntése. Ha nem tudták teljesíteni ezt a konfliktuselhárító feladatukat, akkor a fa­siszta állam közbelépett.
    A valóságban ezeket a korporatív testületeket egyértelműen a pénz és ipari tőke legvagyonosabb képviselői ellenőrizték. Mivel kívánságukra Mussolini is betiltotta a sztrájkot, így az olasz munkavállalók ugyanolyan függő helyzetbe kerültek, mint a föld nélküli olasz zsellérek. A fasiszta demagógia része volt az öröklési adó eltörlése, ami egyértelműen a gaz­dagoknak kedvezett. A dúcé nagyarányú állami támogatást biztosított a korporációs vezérek számára, és ismételten elrendelte érdekükben a mun­kabérek csökkentését is. Ily módon valójában a szegényebb rétegek támo­gatták a dúsgazdag korporációs arisztokráciát. Az álag olasz munkabére és életszínvonala a fasizmus egész ideje alatt folyamatosan csökkent. Tényként állapíthatjuk meg, hogy szocialista retorikát használó demagó­giájuk ellenére (a frázispufogtató demagógia nem tévesztendő össze a lakosság többségének az érdekeit felvállaló plebejus populizmussal, a valódi népképviselettel) mind Hitler, mind Mussolini maximálisan teljesítette a pénztőke és a korporációs oligarchia kívánságait. Valójában a monopoltő­ke engedelmes kiszolgálójának tekinthető mindkét félelmetes diktátor, mert maximálisan kiszolgálta a pénz- és korporációs oligarchia igényeit.
    A jelenlegi fasiszta jellegű globalizációs változások közepette célszerű
szem előtt tartani a fasiszta és a nemzetiszocialista diktatúrához vezető gazdasági okokat. A ma még demokráciáknak nevezhető vezető ipari országok egyre inkább az úgynevezett piaci fundamentalizmus kiszol­gálóivá válnak. Azok a szélsőséges nézetek, amelyek szerint mindenféle közérdeket szolgáló állami beavatkozás eleve rossz, ma még hitelre találnak. De nem árt szem előtt tartani azt, hogy az 1920-as és 1930-as évek­ben az olasz és a német üzleti körök ugyanígy a kisebb állami beavatkozást, az állami szabályozók eltörlését és az egyre nagyobb arányú adócsök­kentést szorgalmaztak. A fokozatosan kialakult trösztellenes törvénye­ket visszavonatták. Ez a folyamat még az Egyesült Államokban is beindult, ahol a különböző fúziókkal egyre nagyobb vállalatok jöttek létre. Az utóbbi három évtizedben ismét vállalategyesülési hullám söpört végig nemcsak Észak-Amerikában, de globális méretekben is. Ennek eredmé­nyeként pl. négy nagyvállalat birtokolja az élelmiszeripar 54%-át és az au­tógyártás 88%-át
    Amerikában a pénzrendszer koncentrációja is magas fokot ért el. A négy legnagyobb bank rendelkezik a kereskedelmi banki tevékenység 20%-a felett és a legnagyobb 50 bank pedig a 60%-a felett. A kereskedelmi tevékenység koncentrációját azért nehéz felmérni, mert a legerősebb korporációk kiharcolták, hogy a szövetségi kormány illetékes szerve, a Federal Trade Commission ne kényszeríthesse őket a szükséges adatok átadására. 2006 májusára már olyan méreteket öltött a pénzpiaci koncent­ráció a világban, hogy a forgalomban lévő teljes pénzmennyiség 83,54%-át hét globális óriásbank, 5,3%-át pedig a soron következő 420 nagy bank birtokolja.
    Az egyre kisebb számú, de lényegesen nagyobb és hatalmasabb kor­porációk dollármilliókat költenek lobbizásra és a politikusok befolyásolására. Ők finanszírozzák azokat a kutatóintézeteket, „think tank"-eket, amelyek kisajátítják maguknak a döntések előkészítését, a véleményhata­lom gyakorlását, maximálisan kiszolgálva az őket finanszírozó Big Busi­ness igényeit. Ha a pénz és a termelői vagyon koncentrációja és centrali­zációja olyan magas fokot ér el, mint ami ma már a valóság, akkor az a po­litikai szférát is megváltoztatja, és a saját érdekeinek rendeli ak. Ezt a már létrejött változást a 1920-as és 1930-as évek németországi és olaszországi változásaival összehasonlítva fasiszta jellegűnek minősíthetjük. Amikor a pénz- és korporációs magánhatalom ilyen szervezettségi fokot ér el, akkor már alá tudja rendelni magának a közhatalmat és maga az állam is a szer­vezett magánhatalom eszközévé, „szolgáltató állammá" válik.
    Amikor az Egyesült Államok korábbi elnöke, Bili Clinton visszavon­
ta az 1930-as években elfogadott, és hatékonyan működő amerikai tröszt­ellenes jogszabályokat, akkor feltehetően nem gondolt arra, hogy ezzel az Egyesült Államok politikai rendszerének egyfajta barátságos fasizáló-dását segíti elő, a nem rasszista — legalábbis nem zsidóellenes — reformfa­sizmus, más szóval az univerzális hitelpénz-fasizmus térnyerését gyorsítja fel.

A szerzőről

2006.11.26. 17:48 | Eyes_ | 1 komment

Címkék: dr drábik jános

DR. DRÁBIK JÁNOS a Szabad Európa Rádió nyugdíjas vezető prog­ramszerkesztője.
1938. június 9-én született Budapesten. Csellistának készült. Zenei tanulmányait a budapesti Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskolában és Zenei Gimnáziumban végezte Banda Ede növendékeként. Ugyan­itt érettségizett 1956-ban. Kéztörés miatt azonban pályaváltoztatásra kényszerült. 1960-ban fejezte be tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 1968-ban pedig az ELTE Bölcsészkarán, ahol filozófiát tanult. 1971-ben ügyvédi-jogtanácsosi vizsgát tett, előzőleg pedig a MÚOSZ Újságíró-iskoláját is elvégezte.
1979 novemberéig különböző jogi, szerkesztői és államigazgatási munkakörökben dolgozott. Amerikába történő távozását megelőzően
az ÉRBE jogi osztályát vezette. A New York Universityn folytatta tanulmányait és 1981-ben bejegyzett jogtanácsos lett New York ál­lamban. 1983-ban Münchenbe került a Szabad Európa Rádióhoz, ahol Kézdi Pál néven számos műsort írt és szerkesztett. Sorozatot írt többek között a sztálinizmusról, az amerikai alkotmányról, a neokonzervativizmusról, a Szovjetunió történetéről. Öt éven keresztül szer­kesztette a Világgazdasági magazint és a demokratikus intézmények működését elemző „Nyugati Utón" c. programot. 1989 februárjában a Szabad Európa és a Szabadság Rádió elnöke a „Superior Performance Award" kitüntetésben részesítette az 1988-ban nyújtott telje­sítményéért, elsősorban az amerikai alkotmányról készült 32 részes sorozatáért.
1983-tól aktívan részt vett a müncheni Széchenyi Kör tevékeny­ségében, ahol több előadást is tartott. 1993-1998-ig a Széchenyi Kör titkára volt. Rendszeresen írt a Münchenben megjelenő Nemzetőr c. lapba, és más magyarországi napi- és hetilapokba. Tanulmányait több folyókat is közölte. Az 1999-ben megindult Leleplező c. könyvújság főszerkesztő-helyettese. Rendszeresen tart előadásokat az emberköz­pontú társadalom, a demokrácia és a pénzrendszer összefüggéseiről. Alapító tagja a 2000 áprilisában megalakult Összefogás a Fennmaradásért Szövetségiek, amelynek célja a magyar föld megőrzése és Kert-Magyar­ország feltételeinek megteremtése, Magyarország gazdasági és pénz­ügyi szuverenitásának visszaállítása, a részt vevő demokrácia megvalósítása, a népszavazás hatáskörének kiterjesztése, valamint a pénz­nek a nemzet alapvető fontosságú közintézményeként való kezelése.
2002-ben jelent meg a Miért kellett meghalnia a három Kennedynek c.
könyve. Ezt követte még ebben az évben az Uzsoracvilizáció első kö­tete, majd 2003-ban a második és a harmadik kötete. Az Uzsoracvilizáció köteteiből már több kiadás elfogyott. 2004-ben jelent meg a Tu­datmódosítás, amely az agyműködés befolyásolásának veszélyeke hívja fel a figyelmet. Az egy központból kányított világrendszer létrejöt­tének folyamatát elemzi az Új világrend? Világysákutca c. tanulmány­gyűjtemény. 2005-ben 1956 — A. magyarok harmadik útja címmel jelent meg könyve, amelyben a kiutat keresi a kommunizmus és a pénzura­lom zsákutcájából; A pénz diktatúrája c. kötet szintén 2005-ben rámu­tat, hogy milyen haszonnal járna a közpénzrendszer visszaállítása.
Drábik János 1997-től 2000 márciusáig a Németországban mű­ködő magyar egyesületek, a BUOD elnökségének tagja, 1996-tól az MVSZ választmányába is beválasztották, ahol Dél-Németországot képviselte. Az 1998-as parlamenti választásokon a KDNP képviselő­jelöltje volt Budapest 1. számú választási körzetében. 2004 óta részt vesz a magyar történelmi alkotmány hatályának helyreállítására törek­vő Országos Nemzeti Bizottmány — egy civil szervezet — elnökségé­nek munkájában. Nős, felesége vegyész, tudományos kutató.

A kezdet ...

2006.11.26. 17:16 | Eyes_ |

Címkék: eyes

Régóta olvasunk Drábik János könyveket. Az első könyv amit olvastam tőle, az  Uzsoracivilizáció volt. Akkor döbbentem rá, hogy vannak olyan források és emberek akik olyan információk és ismeretek birtokában vannak amiket nyitott elmével kell fogadni, hisz attól hogy eddig nem tudtunk róla az még léteznek és valósak.
Eleinte klasszikus összeesküvés elmélet hangulatom volt, amikor a könyvet olvastam, de idővel egymástól teljesen független forrásokból is sikerült megerősíteni, hogy amit olvastam, az valóban a dokumentált igazság. Dr. Drábik János utoljára kiadott könyve a Világdemokratúra arra ihletett, hogy  más emberek számára is hozzáférhetővé tegyem azok at az információkat amiket rólunk írt a szerző és nekünk Magyaroknak is szólnak. A blog főként ebből a könyvől publikál és merít tartalmat.

Ahogy haladok a könyvvel, folyamatosan megosztom az olvasottakat. Kellemes olvasást.



Köszönjük a Gold Book kiadó engedélyét a nyilvános publikáláshoz.