A sajtó — mellőzve azt, hogy összesítve mennyi a magyar pénzügyi és egyéb természetű hozzájárulás — csak azzal foglalkozott, hogy mi tekinthe­tő Brüsszelből Budapestre befolyt összegnek, így az a torzkép rajzolódott ki, hogy késleltetve ugyan, de többet kapunk, mint amennyit fizetünk. Ha 2005 decemberében még ideiglenesen negatív is az egyenleg, de már a magyar számlákon van a pénz, és hamarosan eljut a címzettekhez. A való­ság ezzel szemben az, hogy egyértelműen nettó befizetők vagyunk. Ez derül ki a belépési szerződésből is, de az illetékesek erről szándékosan nem j tájékoztatták a magyar állampolgárokat.

Érdemes idézni Varga Mihály már említett előadásából a 2006. évi költségvetési törvényjavaskt néhány számát A beruházások támogatására 309 milliárd forint, a visszatérítésekre pedig 15 milliárd forint jut. Ez öszzesen 324 milliárd forint bevételt jelent. Magyarország kötelező évi (tag jellegű) befizetése az EU-ba 217 milliárd forint, a nettó többletbevétel tehát 107 milliárd forint Magyarország javára. Ez a „többletünk" azonban csak látszat, amely kreatív könyvelésből adódik. Megrovást azért nem kapunk érte, mert ezúttal a brüsszeli bürokrácia ügyeskedett szemfényvesztő könyvelési trükkökkel.

Az EU-belépésünket megelőző évben - 2003-ban - a költségvetés 145 milliárd forint vám- és importbefizetéssel számolt. Ez az összeg az Európai Unió költségvetésébe folyik be a belépés után. Ebből az átenge­dett vám- és importbefizetésből 2005-ben mindössze 10 milliárd, 2006-ban pedig 7 milliárd forintot kapunk vissza a vámbeszedés költségeinek megtérítésére. A magyar illetékesek lemondtak a korábbi 145 milliárd fo­rintról (ez ma 160 milliárd forintra tehető), és Magyarország nettó 107 milliárd forintot kap vissza, amiből
15 milliárd költségtérítés. Azaz kapunk nettó 92 milliárd forintot, így a veszteség 68 milliárd forintot tesz ki.

A kép még kedvezőtlenebb, ha messzebbre tekintünk vissza, hiszen 1996-ban 247 milliárd forint volt a vámbevétel, ami mai forintértékre át­számolva 500 milliárd forintnak felel meg. Az úgynevezett Bokros­csomag talán egyetlen pozitív hozadéka a vámbevétel megemelése volt. Jöhet akár a kínai, akár az amerikai áru, a magyar költségvetést már nem érinti, mivel nem jelent vámbevételt Magyarországnak. Költségvetésünk tehát az elmúlt 10 év során lemondott mai pénzértéken számolva évi 500 milliárd forint vámbevételről, egyrészt a WTO-hoz (Vikgkereskedelmi l Szervezethez), másrészt az Európai Unióhoz történő csatlakozás révén. Hogy méltó legyen erre a hátrányra, képviselői még azt is elvállalták, hogy további nettó 50 milliárdot fizetnek az EU közös kasszájába.
Miért nem tekintik az illetékesek EU-befízetésnek a vám- és importjö­vedelmek átengedését? Azért, .mert kiderülne, hogy Magyarország az Európai Unió nettó befizetője, és akkor már nem lehetne a befizetett pénzek pályázattal történő visszaosztását megtévesztőén „támogatásnak" nevezni. Az Európai Unió ténylegesen semmiféle támogatást nem ad. Csak arra hajkndó, hogy a már előre beszedett összegekből — költséges pályázati procedúra után - visszajuttasson valamit a megsarcolt tagálla­moknak. Itt az orwelli „newspeak" tipikus esetével állunk szemben.

Még mindig Varga Mihály előadására támaszkodva vegyük köze­lebbről szemügyre a nettónak mondott 107 milliárd forint sorsát. Magyar­országnak a 217 milliárdos évi tagdíját a költségesen begyűjtött adójából kell egyszerű átutalási aktussal a brüsszeli adminisztrációhoz eljuttatnia. Az Európai Unió a 309 milliárd forintnyi visszautalásra szánt pénzét csak rendkívül bürokratikus pályázati, lebonyolítási és ellenőrzési rendszerrel lehet lehívni. A magyar álkm tehát költségesen és munkaigényesen szedi össze azt a pénzt, amit azonnal befizet. A neki szánt összeget viszont igen nagy munkával, költséggel és erős késleltetéssel kaphatja meg. A pénz le­hívásának ez a módja nemcsak az államnak és a felhasználónak jelent nagy költséget — nyolc-tíz pályázatból átkgban csak egy sikeres — de az összes  pályázat munka, rezsi és bankköltségét is viselnie kell. Az így felmerült többletköltséget becsléssel 20%-os nagyságrendűnek minősíthetjük. Ezt a í becslést egy hatástanulmány pontosíthatja. 20%-os arány fígyelembevételével viszont 62 milliárddal kell számolnunk. Ily módon a nettó 68 milliárd forint veszteséghez még hozzá kell adni a 62 milliárd forint költséget. A nettó hátrány ezzel 130 milliárd forintra növekszik. A kormány számára elérhetőek az adatok és elvégezhetné ezt az elemzést. Eredményéről pedig legalább az Országgyűlést tájékoztatnia kellene. A demokratikus megoldás azonban az lenne, ha a tömegtájékoztatás útján az állampolgárokat is in­formálnák.

Az előzőekben ismertetett számításoknál is jobban hiányzik annak a számszerűsítése, hogy mekkora a tényleges különbség a tőkeerő, a piaci gyakorlat, valamint a finanszírozási háttér szempontjából az Európai Unió korábbi tagjai, a tizenötök és a magyar vállalkozók között. A köztük lévő nagy különbség folyamatos piackiszorítást jelent. A hazai vállalkozók, al­kalmazottaik és családtagjaik fokozatosan elvesztik megélhetési lehetősé­geiket és az államháztartás is egyre kevesebb adóbevételhez jut. A hazai vállalkozók jövedelemvesztése mérsékli a helyi szolgáltatások igénybevé­telét is, ezzel tovább csökken az országon belüli gazdasági aktivitás. A ma­gyar cégek helyére lépő külföldi cégek pedig egyre nagyobb mértékben vi­szik ki a Magyarországon szerzett jövedelmüket

A magyar vállalkozók és az állampolgárok érzékelik ezeket a problé­mákat, de sem a kormányzati politika, sem a tömegtájékoztatás nem fog­lalkozik az erre vonatkozó ismeretek begyűjtésével és közreadásával. Nincs a fenti problémákról tényekre támaszkodó és számszerűsíthető felmérés, specifikus statisztika és mérleg.