A dánok három népszavazáson is elutasították központi bankjuk függet­lenségének feladását és az euró bevezetését. A svédek is megtartották saját nemzeti valutájukat és monetáris önállóságukat. Nagy-Britannia egyelőre hallani sem akar az euró bevezetéséről. Mindhárom ország az Európai Unió tagja, és azért ragaszkodik a saját pénzügyi önállóságához, mert az előnyös neki. Magyarországon viszont az euróhoz való csatlakozás kérdé­séből nemzeti sorskérdést csináltak. A nyilvánvalóan mesterségesen fel­korbácsolt polémia mögött a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia érdekei és döntése húzódik meg.

Az euró bevezetésével Magyarországnak olyan feltételeket kell magára kényszerítenie, amelyek nemcsak betarthatatknok, hanem amely feltételek alakulására a magyar társadalomnak már nincs semmilyen ráhatása. Ugyanakkor célszerű azt a látszatot kelteni, mintha lenne. A magyar állam és a magyar állampolgárok adósságát nem a budapesti kormány és nem Magyarország lakói határozzák meg, hanem a hitelezők, a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hazai pénzügyi közvetítői. E magántulaj­donban lévő pénzügyi szervezetek nagyrészt külföldi vezetői olyan pénz­rendszert irányítanak, amely teljes függetlenséget élvez a demokratikusan megválasztott és politikai felelősséggel tartozó országgyűléstől és a kor­mánytól. Ez a pénzügyi apparátus önkényesen diktálhatja feltételeit. A bankrendszer határozza meg — az MNB részvételével, de nem az irányí­tásával — a kamatlábakat, az árfolyamokat és a forgalomban lévő pénz mennyiségét.

Aki tanulmányozza az MNB Monetáris Tanácsa jegyzőkönyveit, az megállapíthatja, hogy tagjai diktátumnak tekintendő elvárások szerint dön­tenek olyan koordináták között, amelyben alig van mozgáslehetőség. Azt, hogy ma ki jut pénzhez és ki nem, melyik gazdasági szereplő marad tal­pon, és melyik jut csődbe, egyértelműen a pénzügyi szektor határozza meg. E pénzügyi szektor tulajdonosi köre - ha a tőkét tekintjük — százszá­zalékosan külföldi. A magyar tulajdonosok egyik banknál sincsenek dönté­si helyzetben, mivel a magyarországi bankok 90%-ban nem hazai tulajdon irányításával működnek. Ezért szinte ironikusnak tekinthető, hogy Ma­gyarország politikai irányító rétege az adósságprobléma megoldását attól a vállalkozói körtől és köztisztviselői kartól várja, amelyik pénzügyileg és döntési szempontból is alárendelt szerepet játszik. Ennek a fonák helyzet­nek az egyik megnyilvánulása — állapítja meg Varga Mihály —, hogy világel­sők vagyunk a belföldi és a nemzetközi kamatok különbsége tekintetében. Az államháztartási hiány nagysága olyan pénzügyi eszközöktől, kötvé­nyektől, hitellevelektől függ, amelyeknek a mennyiségére és az úgynevezett pkci értékére nem a kibocsátónak van meghatározó hatása, hanem a hite­lezőnek. A történelmi tapasztakt azt mutatja, hogy az adós - konfliktus­mentesen — soha nem diktálhatott a hitelezőnek. Az érdekek érvényesíté­sére rendszerint fordítva került sor.

Már utaltunk rá, hogy Dánia, Svédország és Nagy-Britannk tájékozott és demokratikus közvéleménye halkni sem akar az euró bevezetéséről. Ha a magyarországi pénzügyi véleményformálók közéleti vitát kezdeményez­nek erről a kérdésről a sajtóban és a politikai szférában, akkor ennek nyil­vánvalóan megvannak az okai. Az euró bevezetése súlyos megszorításokat követel a gazdasági, alkalmazotti és szociális szférától. Ezeket a korktozá-sokat hívják pénzügyi restrikciónak, másképpen megfogalmazva a pénz erőszakos átcsoportosításának a hitelezők javára. A magyar állam már nem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a közvagyont magánosította. Az állampolgárok túlnyomó része sem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a jövedelmet termelő vagyont vagy külföldiek szerezték meg, vagy felszá­molták. A magyar álkm már csak onnan tud többlet belföldi forráshoz jutni, ha az egészségügy, az iskokügy és a társadalombiztosítás terheit pkci költségekkel és árakon irányítja az állampolgárokra. Ezt nevezik a nagy el­osztó rendszerek reformjának, azaz az álkm karcsúsításának, szolgálta­tó álkmmá való átalakításának. Nyilvánvaló, hogy a nagy elosztó rendszerek piacosítása és fenntartási költségeinek az álkmpolgárokra való átterhelése nagyarányú megszorításokat

követel meg. A magyar állampolgároktól egyrészt elvette az állam a közvagyont, másrészt most szabadulni akar a vagyontalanná tett állampol­gárokkal szembeni szociális kötelezettségeitől, mert adóbevétele már nem elégséges szociális kötelezettségei finanszírozására. Az elkerülhetetlen pénzügyi megszorítások okaként azonban nem ezt akarja megjelölni. Ez az igazi ok, de ezt titkolni akarják. Ezért az euróövezethez történő csatla­kozást és annak időpontját tálalják fel a társadalom számára e megszorító intézkedések elfogadtatása érdekében. A magyar állampolgárokkal úgy akarják lenyeletni ezt a keserű pirulát (a „második Bokros-csomagot"), hogy rendkívül veszélyesnek tüntetik fel az euró bevezetésének az elha­lasztását.

Az euró bevezetése elsősorban a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának az érdeke, nem pedig a magyar társadalomé. Éppen ezért a bevezetés időpontja nem a magyar népnek, hanem a nemzetközi pénzügyi közösségnek fontos. Miért lenne az a magyar társadalom érdeke, hogy az elkövetkező 5-6 évben tovább zsugorítsák fogyasztását, rákényszerítsék maradék vagyonának elherdálására vagy felélésére, és így fokozzák az ide­gen tőke terjeszkedését Magyarországon? Minderre csak azért van szük­ség, hogy az eurózóna monetáris rendszerébe integrálódva soha többé ne szabadulhasson a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia diktátumai alól.

Az országnak egyáltalán nem olyan fontos az euróhoz való csatlakozás és annak időpontja, hogy emiatt a kormányzat irányítói ne a valóban sür­gető feladatokra összpontosítsanak. Az eurózónához csatlakozás valóban megnehezíti a spekulációs támadásokat a forint árfolyama ellen. De ezeket a támadásokat Malajzia, Szingapúr és Argentína példáját követve deviza­védelmi jogszabályokkal is jól ki lehet védeni. A magyar társadalomnak ez az érdeke, nem monetáris önrendelkezésének teljes és végleges fekdása úgy, hogy cserébe nem kap semmit.

Ügy tűnik, hogy az euró bevezetése körüli hűhó a megszorító intézke­dések bevezetését készíti elő. A külföldi tőke jelenleg az elérhető nagy reál­kamatok miatt jön hazánkba. Magyarország a saját vagyonfelélése és el­adósodása árán jól szolgálja la a nemzetközi pénzügyi közösség és a mul­tinacionális korporációs oligarchia igényeit. Ez az oligarchia ma abban ér­dekelt, hogy a magyarországi kamatlábak ne csökkenjenek. Ehhez viszont olyan politikai légkör kell, amely ezt a hátrányos helyzetet elfogadtatja a magyar társadalommal. Az euró körüli pénzügyi vita — úgy tűnik — arra szolgált, hogy elhitesse a közvéleménnyel, nagy katasztrófa vár rá, ha a kamatok tovább csökkennek, mert akkor távozik a külföldi tőke az or­szágból, ez pedig a „lehető legrosszabb, ami történhet".

A nagyrészt spekulációs tőkéből álló nemzetközi tőke nem vesz részt a magyar gazdaság építésében. Egyeden célja a megtermelt jövedelem ki­vonása, illetőleg az úgynevezett hitel- és jövedelemkonverzió. Ez azt je­lenti: azért ad hitelt, hogy visszakapja jövedelemként.

2005. első tíz hónapjában havi átlagban 136,2 milliárd forinttal nőtt Magyarország adósságállománya, vagyis tíz hónap alatt 1362 milliárd fo­rinttal. Ez az összeg megfelel az — 5 400 000 hektárt kitevő — összes ma­gyar szántóföld forgalmi értékének. Az adósságnövekedés döntően kül­földön és a külföldi tulajdonban lévő pénzügyi intézményekkel szemben következett be. Ami a gazdaságban lezajlik, az a termelő szektor szereplő­inek a hátrányára és a pénztulajdonosok előnyére történik. Magyarország ekdósodása 44%-ig devizában történt. Varga Mihály szerint várható, hogy a forint gyengül, mert a devizahiteleken keresztül így hatalmas árfo­lyamnyereségre tesznek szert a külföldi hitelezők. Ennek következtében tovább nő a lakosság és az államháztartás eladósodása anélkül, hogy újabb hitelek felvételére kerülne sor.

Az MNB 2005. november 24-i jelentése szerint a külföldiek, a biztosí­tók és a pénzügyi közvetítők — amelyek szintén külföldi tulajdonban van­nak — folyamatosan növelik a kötvényállományukat az állammal szemben. A kkosság hitelállománya azonban csökkent. Az MNB szerint vakmennyi szektor árfolyamnyereséget ért el az állampapírok birtoklásával. Ez alól csak a helyi önkormányzatok a kivételek. A tőzsdén ugyancsak átkgosan 22%-ot meghakdó árfolyamnyereséget értek el negyedév aktt a külföldi­ek. Ehhez meg kell jegyezni, hogy az árfolyamnyereségből származó jöve­delem jelenleg adómentes.

A lakossági megtakarításokat összegyűjtő befektetési jegyek árfolyama alig növekedett, a mennyisége azonban 21%-kal lett nagyobb. Tehát a háztartások, amelyek az összes befektetési jegy háromnegyedét birtokol­ják, nem részesülnek az árfolyamnyereségből, mert nem közvetlen tukj-donosai az állampapíroknak és a részvényeknek. A budapesti tőzsdén je­len lévő pénzvagyonnak csak a 3,3%-a van a háztartások tukjdonában, a nem pénzügyi váUaktok 4,4%-kal vannak jelen, míg az álkmháztartás 7,9%-kal. A budapesti tőzsde igazi szereplői és haszonélvezői a pénzügyi vállalkozások, amelyek 84,4%-ban uralják a tőzsdét. A külföldi befektetők az idén 1100 milliárd forint árfolyamnyereséget értek el, az ő jelenlétük aránya 79%.

Érdemes még megemlíteni, hogy a 2006. évi előirányzat szerint a köz­ponti költségvetésbe a gazdálkodó szervezetek 853 milliárd forintot fizet­nek be. A költségvetés adósságszolgákti terhei a kamatokkal együtt 835 milliárdot tesznek ki. Ez jól mutatja, mekkora adósságterhet kell a magyar társadalomnak viselnie.