Az elmúlt évtizedekben nemcsak Keleten, de Nyugaton is alapvető változások zajlottak le. Az úgynevezett szocialista világrendszer felbomlása látványosan történt. Sokkal kevésbé volt feltűnő az a hasonlóan nagy horderejű változás, amely a nyugati országokban is fokozatosan lecserélte a piacgazdaságot a pénzgazdasággal, és hatalomra segítette a nemzetek és államok feletti pénz- és korporációs oligarchiát. Ez a változás természetesen átalakította a politikai rendszer működését is, még akkor is, ha ez nem olyan szembeötlő, mint a Keleten történt változások esetében.
Európa nyugati részén a szociális piacgazdaság jóléti államát bontották le, hogy helyet adjanak a magánpénz-monopólium és a transznacionális korporációk által irányított gazdasági és politikai rendszernek. Észak-Amerikában is a nagy multinacionális vállalatbirodalmak vették át az irányítást. Az 1970-es évek óta elfogadott törvények többsége mind Kanadában, mind az Egyesült Allamokban ezeknek a pénzügyi, kereskedelmi és ipari birodalmaknak az érdekeit szolgálta ki. Ha meg akarjuk érteni e változás jelentőségét, akkor érdemes közelebbről is megismerkedni azzal, hogy miként fasizálódott a XX. század első felében Németország és Olaszország. Azt látjuk, hogy mindkét államban a túlhatalomhoz jutott üzleti világ hegemóniája érvényesült, továbbá az a politikai és gazdasági rendszer, amit fasizmusnak neveztek el a történészek. Ez a rendszer az egymással összefonódott pénzügyi és ipari érdekcsoportoknak volt a kiszolgálója.
Németországban a nemzetiszocializmus nevet választó politikai erők kerültek uralomra, a fasizmus elnevezést csak Olaszországban használták, de a két rendszer alapvető jellemzői megegyeztek, és ezért a továbbiakban a németországi nemzetiszocialista rendszert is fasizmusnak fogjuk nevezni. Ha nyomon követjük e rendszerek kialakulását az alkotmányos demokrácia keretein belül, akkor láthatjuk, hogy fokozatosan fejlődtek ki, és nem valamilyen előre nem látott körülmény hatására jöttek létre.
Németországnak még az I. világháború utáni vereség után is 15 év kellett ahhoz, hogy a weimari alkotmányosság keretei között a pénzoligarchia és az ipari nagytőke által uralt rendszerből nyílt diktatúrává alakuljon át. Hitler felemelkedését a politikai hatalom csúcsára csak részben köszönheti saját képességeinek. Hitler, mint politikai jelenség, és a hitlerizmus, mint politikai rendszer Versailles-ban született. Ennyiben azoknak a háttérerőknek köszönhette világrajöttét, amelyek a világháborút előkészítették, levezényelték, és amelynek ők voltak az első számú haszonélvezői. E háttérerők világstratégiájának megfelelően az I. világháború utáni németországi és európai helyzet úgy alakult, hogy szükségszerűen a nemzeti-szocialista törekvéseknek, a náci rendszer kifejlődésének kedvezett. Ez segítette döntő módon hatalomra a Führert és rendszerét. Németországban nagyarányú centralizáció ment végbe a gazdaság egészében, mindenekelőtt a pénzrendszer és a nagyipar irányításában. Az egész társadalom központilag megszervezett egységekből épült fel. Mindenkinek tartoznia kellett valahová — nagyvállalatokhoz, szakszervezetekhez, szakmai szervezetekhez és nem utolsósorban politikai szerveződésekhez — ha létezni akart. Az egész gazdaság katonai jellegű irányítás alá került, ahol a tekintélyuralmi elv érvényesült. Hitler csak befejezte azt a pénz- és korporációs oligarchia által vezérelt centralizációt, amikor minden hatalmat magának igényelt és önmagát helyezte legfőbb vezetőként a társadalom és az állam fölé.
Ha ma a fasizmus szót halljuk, menetelő egyenruhás csapatokra, hatalmas tömeggyűlésekre, demagóg diktátorokra gondolunk, egy olyan rendszerre, ahol az erőszak, a kényszermunka a koncentrációs táborokkal együtt jelen van. A fasiszta, illetve nemzetiszocialista rendszert megelőzően mind Olaszország, mind Németország alkotmánnyal rendelkező — többé-kevésbé — demokratikus ország volt. A fasizmus és a nemzetiszocialista diktatúra akkor fejlődött ki, amikor még megvoltak a liberális demokrácia elemei. A weimari rendszerben a pénzügyi szféra és a gazdasági élet irányítói a korporációk és kartellek sűrű hálózatát alakították ki. Ez egy viszonylag kis létszámú érdekcsoport számára lehetővé tette a pénzügyi és gazdasági élet magas fokú ellenőrzését, korábban nem ismert fokú centralizációját és koncentrációját. Ez a pénzügyi és ipari érdekcsoport ellenőrizte az árakat, az energia- és nyersanyagellátást, a kereskedelmet, és még az ári szabadalmak engedélyezését is. Az egész rendszer a beruházó bankáik és a korporációk szervezett magánhatalmaként működött, de még érvényes keretek között. Ugyanezek a törekvések jelen voltak Észak-Amerikában is, de ott a pénztőkének és az ipari tőkének ezt a túlzott centralizációját sikerült lefékezni a monopolellenes jogszabályok érvényesítésével. Németországban és Olaszországban azonban nem voltak hatékony trösztellenes jogszabályok, s maguk a kormányok is támogatták az üzleti világ szervezett magánhatalommá való integrálódását.
Hitler, aki szavakban a középosztály segítőjének tüntette fel magát, valójában olyan gazdaságpolitikát támogatott, amely ezt a középosztályt gazdaságilag a végsőkig meggyöngítette. Hitler a szervezett munkásság erejét is megtörte azzal, hogy törvényen kívül helyezte a sztrájkot. Miközben szociális demagógiával fordult a tömegekhez, valójában a pénztőke és a nagyipar legfőbb tulajdonosainak az igényeit elégítette ki. Így például lehetővé tette számukra a bérek és a munkafeltételek szinte korlátlan ellenőrzését. A korporációs arisztokrácia érdekeit szolgálta a legolcsóbb munkavégzési formának — a kényszermunkának — a tömeges alkalmazása is. A kényszermunkatáborokban nemcsak emberek milliói senyvedtek, de a szervezett munkásság — mint befolyásos társadalmi tényező — létezése is itt fejeződött be.
Olaszországban is hasonló pénzügyi és gazdasági viszonyok léteztek a két világháború között. Az ország teljes iparát néhány óriásira növekedett korporáció uralta, mint például a FIAT vagy az Ansaldo. A mezőgazdaság is néhány nagy földbirtokos tulajdonában volt, ahol a föld nélküli parasztok rendkívül olcsó bérért dolgoztak. Mussolini, aki szocialista politikusként kezdte, korporációs társadalomról beszélt, amelyben a különböző osztályok nem folytatnak osztályharcot, hanem harmonikusan együttműködnek. Az olasz gazdaság egészét olyan korporatív testületek irányították, amelyben részt vettek a munkások és a tulajdonosok képviselői. Ezeknek a korporatív testületeknek volt a feladata a munkáltatók és munkavállalók közti konfliktusok elsimítása, és a vitás kérdések eldöntése. Ha nem tudták teljesíteni ezt a konfliktuselhárító feladatukat, akkor a fasiszta állam közbelépett.
A valóságban ezeket a korporatív testületeket egyértelműen a pénz és ipari tőke legvagyonosabb képviselői ellenőrizték. Mivel kívánságukra Mussolini is betiltotta a sztrájkot, így az olasz munkavállalók ugyanolyan függő helyzetbe kerültek, mint a föld nélküli olasz zsellérek. A fasiszta demagógia része volt az öröklési adó eltörlése, ami egyértelműen a gazdagoknak kedvezett. A dúcé nagyarányú állami támogatást biztosított a korporációs vezérek számára, és ismételten elrendelte érdekükben a munkabérek csökkentését is. Ily módon valójában a szegényebb rétegek támogatták a dúsgazdag korporációs arisztokráciát. Az álag olasz munkabére és életszínvonala a fasizmus egész ideje alatt folyamatosan csökkent. Tényként állapíthatjuk meg, hogy szocialista retorikát használó demagógiájuk ellenére (a frázispufogtató demagógia nem tévesztendő össze a lakosság többségének az érdekeit felvállaló plebejus populizmussal, a valódi népképviselettel) mind Hitler, mind Mussolini maximálisan teljesítette a pénztőke és a korporációs oligarchia kívánságait. Valójában a monopoltőke engedelmes kiszolgálójának tekinthető mindkét félelmetes diktátor, mert maximálisan kiszolgálta a pénz- és korporációs oligarchia igényeit.
A jelenlegi fasiszta jellegű globalizációs változások közepette célszerű szem előtt tartani a fasiszta és a nemzetiszocialista diktatúrához vezető gazdasági okokat. A ma még demokráciáknak nevezhető vezető ipari országok egyre inkább az úgynevezett piaci fundamentalizmus kiszolgálóivá válnak. Azok a szélsőséges nézetek, amelyek szerint mindenféle közérdeket szolgáló állami beavatkozás eleve rossz, ma még hitelre találnak. De nem árt szem előtt tartani azt, hogy az 1920-as és 1930-as években az olasz és a német üzleti körök ugyanígy a kisebb állami beavatkozást, az állami szabályozók eltörlését és az egyre nagyobb arányú adócsökkentést szorgalmaztak. A fokozatosan kialakult trösztellenes törvényeket visszavonatták. Ez a folyamat még az Egyesült Államokban is beindult, ahol a különböző fúziókkal egyre nagyobb vállalatok jöttek létre. Az utóbbi három évtizedben ismét vállalategyesülési hullám söpört végig nemcsak Észak-Amerikában, de globális méretekben is. Ennek eredményeként pl. négy nagyvállalat birtokolja az élelmiszeripar 54%-át és az autógyártás 88%-át
Amerikában a pénzrendszer koncentrációja is magas fokot ért el. A négy legnagyobb bank rendelkezik a kereskedelmi banki tevékenység 20%-a felett és a legnagyobb 50 bank pedig a 60%-a felett. A kereskedelmi tevékenység koncentrációját azért nehéz felmérni, mert a legerősebb korporációk kiharcolták, hogy a szövetségi kormány illetékes szerve, a Federal Trade Commission ne kényszeríthesse őket a szükséges adatok átadására. 2006 májusára már olyan méreteket öltött a pénzpiaci koncentráció a világban, hogy a forgalomban lévő teljes pénzmennyiség 83,54%-át hét globális óriásbank, 5,3%-át pedig a soron következő 420 nagy bank birtokolja.
Az egyre kisebb számú, de lényegesen nagyobb és hatalmasabb korporációk dollármilliókat költenek lobbizásra és a politikusok befolyásolására. Ők finanszírozzák azokat a kutatóintézeteket, „think tank"-eket, amelyek kisajátítják maguknak a döntések előkészítését, a véleményhatalom gyakorlását, maximálisan kiszolgálva az őket finanszírozó Big Business igényeit. Ha a pénz és a termelői vagyon koncentrációja és centralizációja olyan magas fokot ér el, mint ami ma már a valóság, akkor az a politikai szférát is megváltoztatja, és a saját érdekeinek rendeli ak. Ezt a már létrejött változást a 1920-as és 1930-as évek németországi és olaszországi változásaival összehasonlítva fasiszta jellegűnek minősíthetjük. Amikor a pénz- és korporációs magánhatalom ilyen szervezettségi fokot ér el, akkor már alá tudja rendelni magának a közhatalmat és maga az állam is a szervezett magánhatalom eszközévé, „szolgáltató állammá" válik.
Amikor az Egyesült Államok korábbi elnöke, Bili Clinton visszavonta az 1930-as években elfogadott, és hatékonyan működő amerikai trösztellenes jogszabályokat, akkor feltehetően nem gondolt arra, hogy ezzel az Egyesült Államok politikai rendszerének egyfajta barátságos fasizáló-dását segíti elő, a nem rasszista — legalábbis nem zsidóellenes — reformfasizmus, más szóval az univerzális hitelpénz-fasizmus térnyerését gyorsítja fel.
A pénzuralmi rendszer diktatúrája
2006.11.26. 23:31 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: amerika külföld olaszország németország
· 2 trackback
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: bandarq 2018.02.15. 14:09:32
Trackback: plantas y flores de invierno fotos 2017.11.02. 09:18:34
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
drabikanyagok · http://drabikanyagok.blogspot.com 2010.11.14. 17:49:35
Írj a HírTV-nek hogy hívja meg Drábik Jánost egy sorozatra és a helyi politikusodnak, hogy foglalkozzanak a pénzkibocsátás és a monetáris és fiskális jogok teljes de facto és de juro államosításával, központi bankokat szüntessék meg vagy de facto is államosítsák.
drabikanyagok.blogspot.com