Federal Reserve Bank: Alapkamat változatlanul 5,25 %
2006.12.13. 01:21 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: fed
Kí a felelős Magyarország eladósodásáért?
2006.12.12. 16:20 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: krematisztika rebus sic stantibus
Magyarország eladósodása annak a nemzetközi folyamatnak a része, amelynek során Keleten az úgynevezett szocialista tervgazdaságok alakultak át pénzgazdasággá, Nyugaton pedig a vállalkozói szabadságon nyugvó piacgazdaságok és a szociális piacgazdaság alapján működő jóléti allamok alakultak át pénzgazdasági rendszerré, azaz krematisztikává. Ez a pénzügyi-gazdasági konvergencia azt jelentette, hogy a világgazdaságban a szükségletekre termelő közgazdaságot felváltotta egy új rendszer, a krematisztika, amelynek a vezérelve a pénzből még több pénzt előállítása.
Az ekdósodás a fejlett országok nem befektethető tőkéinek a lépéskényszerben lévő fejlődő országokba való kihelyezésével kezdődött. A visszafizethetetlen hitelek felduzzadásához a bankok meggondolatlan, túlzottan nagy kockázatot vállaló viselkedése jelentősen hozzájárult. A fejlődő országok elfogadták ezeket a kezdetben 4—6% kamattal terhelt viszonylag olcsó hiteleket, így az 1970-es években a fejlődő országok gazdasági reformokat hajtottak végre, amelyek egyik célja a belföldi szükségletek jobb kielégítése, a másik célja pedig a fejlett országokhoz való felzárkózás volt.
Az adósságválságot az robbantotta ki, hogy a brit pénzügyi rendszer irányítói 1979 nyarán négyszeresére emelték a kamatlábat, majd pedig az amerikai központi bank, a FED is 20% fölé emelte 1979 decemberében a kamatlábat. Az adósságválságért tehát nem szabad egyedül az eladósodott országokat felelőssé tenni arra hivatkozva, hogy nem gazdaságos termelésbe fektették a kölcsönöket. A rendkívül nagy kamatemelés miatt akkor sem tudták volna visszafizetni a korábban 4-5%-os kamatozással felvett hiteleket, ha azokat optimálisan fektetik be.
Az automatikusan növekvő kamatterhek következtében az adósságok felhalmozódása az 1980-as években nem gazdaságpolitikai döntésektől függött, hanem öngerjesztő, önálló életet élő folyamatnak kell tekintenünk. A fejlődő országok adósságállománya gyorsított ütemben nőtt a kamatautomatizmus miatt, annak ellenére, hogy adósságaikat már többszörösen visszafizették. Magyarország vonatkozásában érdemes idézni az MNB Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon című Műhelytanulmányok II. számú füzetét (1993-ban jelent meg), ennek az 56. oldalán olvasható:
,^4% időszak egészét (1973-1989) tekintve mintegy egy milliárddollár erőforrásbevonás viszont a^ ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." Ehhez még hozzá kell tenni azt, hogy a rendszerváltás idején, 1989-ben a magyar nemzetgazdaság egészét terhelő adósság összege 20,5 milliárd dollár volt.
A költségvetések kamatkiadások nélküli úgynevezett elsődleges egyenlege a súlyosan eladósodott országokban is általában pozitív, közel van az egyensúlyhoz vagy csak igen enyhén deficites. A nemzetközi pénzes korporációs oligarchia frontszervezeteinek - Nemzetközi Valutaalap, Világbank — stabilizációs feltételei nem a túlfogyasztás visszafogását jelentették, mert nem volt túlfogyasztás. Valójában abszolút korlátozást jelentő restrikcióról volt szó. Az adósságaikat törleszteni kívánó országnak a kamatmechanizmus által automatikusan generált óriási kamatokat a belföldi kereslet és fogyasztás rovására kellett kitermelnie. Ez olyan követelmény, amelynek a legfejlettebb ipari országok sem képesek eleget tenni. Ez azt is egyértelművé teszi, hogy az adósságválság keretei között csak a lakosság reálbérének a nagyarányú csökkentésével lehet bármiféle stabilizációt elérni.
Az eladósodott fejlődő országok akár fogyasztásra, akár beruházásra költötték a felvett hiteleket, mindenképpen a fejlett országokból származó importot finanszírozták, így tették lehetővé a fejlett ipari országok számára, hogy nagyobb válság nélkül valósítsák meg a náluk is szükségessé vált struktúraváltást, vagyis az átállást a szükségletre termelő ökonómiáról a pénzből még több pénzt előállító krematisztikára (pénzgazdaságra). A fejlett országok napjainkban is jelentős hasznot húznak a fejlődő országok keresletéből.
Az adósságszolgálat által a fejlődő országokra rakott terhek a fejlett országokban is egyre növekvő károkat okoznak. Az adósságszolgálati kötelezettségek közvetett hatásukkal is visszafogják és rombolják a gazdasági hatékonyságot. Az adósságszolgálathoz szükséges magas adók és más restrikciós intézkedések gátolják a beruházásokat. Az eladósodott fejlődő országok import- és működőtöké-igényük révén is szolgálják a fejlett országok érdekeit. Ezek a fejlődőnek nevezett eladósodott országok erősen függnek a fejlett országok árfolyam-, kamat- és kereskedelempolitikájától. Ezért valójában a fejlett országoknak az lenne az érdekük, hogy az adósságteher csökkentésével és saját gazdaságpolitikájukkal elősegítsék az eladósodott fejlődő országok megerősödését
Mértékadó nemzetközi dokumentumok kimondják a népek elidegeníthetetlen jogát a fejlődéshez. Az adósság-visszafizetési követelések jogosságának felülbírálati lehetőségét pedig a rebus sic stantibus elve is alátámaszthatja, amely szerint a körülmények lényeges megváltozása esetén felül lehet bírálni érvényes nemzetközi megállapodásokat. Az eladósodás pedig gyakran az adott országok jogrendszerébe és alkotmányaiba ütközően történt. Erre Magyarország is — a többi kommunista rendszerű országgal együtt — jó példa. A diktatórikus kormányzatok demokratikus legitimáció nélkül, vagyis a társadalom hozzájárulása nélkül vettek fel hatalmas hiteleket, amelyek következményeit viszont a rendszerváltás utáni demokratikus kormányoknak is viselniük kell.
· 1 trackback
Kövessük Dánia példáját
2006.12.12. 16:00 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: magyarország reform varga mihály mnb monetáris tanácsa
A dánok három népszavazáson is elutasították központi bankjuk függetlenségének feladását és az euró bevezetését. A svédek is megtartották saját nemzeti valutájukat és monetáris önállóságukat. Nagy-Britannia egyelőre hallani sem akar az euró bevezetéséről. Mindhárom ország az Európai Unió tagja, és azért ragaszkodik a saját pénzügyi önállóságához, mert az előnyös neki. Magyarországon viszont az euróhoz való csatlakozás kérdéséből nemzeti sorskérdést csináltak. A nyilvánvalóan mesterségesen felkorbácsolt polémia mögött a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia érdekei és döntése húzódik meg.
Az euró bevezetésével Magyarországnak olyan feltételeket kell magára kényszerítenie, amelyek nemcsak betarthatatknok, hanem amely feltételek alakulására a magyar társadalomnak már nincs semmilyen ráhatása. Ugyanakkor célszerű azt a látszatot kelteni, mintha lenne. A magyar állam és a magyar állampolgárok adósságát nem a budapesti kormány és nem Magyarország lakói határozzák meg, hanem a hitelezők, a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hazai pénzügyi közvetítői. E magántulajdonban lévő pénzügyi szervezetek nagyrészt külföldi vezetői olyan pénzrendszert irányítanak, amely teljes függetlenséget élvez a demokratikusan megválasztott és politikai felelősséggel tartozó országgyűléstől és a kormánytól. Ez a pénzügyi apparátus önkényesen diktálhatja feltételeit. A bankrendszer határozza meg — az MNB részvételével, de nem az irányításával — a kamatlábakat, az árfolyamokat és a forgalomban lévő pénz mennyiségét.
Aki tanulmányozza az MNB Monetáris Tanácsa jegyzőkönyveit, az megállapíthatja, hogy tagjai diktátumnak tekintendő elvárások szerint döntenek olyan koordináták között, amelyben alig van mozgáslehetőség. Azt, hogy ma ki jut pénzhez és ki nem, melyik gazdasági szereplő marad talpon, és melyik jut csődbe, egyértelműen a pénzügyi szektor határozza meg. E pénzügyi szektor tulajdonosi köre - ha a tőkét tekintjük — százszázalékosan külföldi. A magyar tulajdonosok egyik banknál sincsenek döntési helyzetben, mivel a magyarországi bankok 90%-ban nem hazai tulajdon irányításával működnek. Ezért szinte ironikusnak tekinthető, hogy Magyarország politikai irányító rétege az adósságprobléma megoldását attól a vállalkozói körtől és köztisztviselői kartól várja, amelyik pénzügyileg és döntési szempontból is alárendelt szerepet játszik. Ennek a fonák helyzetnek az egyik megnyilvánulása — állapítja meg Varga Mihály —, hogy világelsők vagyunk a belföldi és a nemzetközi kamatok különbsége tekintetében. Az államháztartási hiány nagysága olyan pénzügyi eszközöktől, kötvényektől, hitellevelektől függ, amelyeknek a mennyiségére és az úgynevezett pkci értékére nem a kibocsátónak van meghatározó hatása, hanem a hitelezőnek. A történelmi tapasztakt azt mutatja, hogy az adós - konfliktusmentesen — soha nem diktálhatott a hitelezőnek. Az érdekek érvényesítésére rendszerint fordítva került sor.
Már utaltunk rá, hogy Dánia, Svédország és Nagy-Britannk tájékozott és demokratikus közvéleménye halkni sem akar az euró bevezetéséről. Ha a magyarországi pénzügyi véleményformálók közéleti vitát kezdeményeznek erről a kérdésről a sajtóban és a politikai szférában, akkor ennek nyilvánvalóan megvannak az okai. Az euró bevezetése súlyos megszorításokat követel a gazdasági, alkalmazotti és szociális szférától. Ezeket a korktozá-sokat hívják pénzügyi restrikciónak, másképpen megfogalmazva a pénz erőszakos átcsoportosításának a hitelezők javára. A magyar állam már nem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a közvagyont magánosította. Az állampolgárok túlnyomó része sem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a jövedelmet termelő vagyont vagy külföldiek szerezték meg, vagy felszámolták. A magyar álkm már csak onnan tud többlet belföldi forráshoz jutni, ha az egészségügy, az iskokügy és a társadalombiztosítás terheit pkci költségekkel és árakon irányítja az állampolgárokra. Ezt nevezik a nagy elosztó rendszerek reformjának, azaz az álkm karcsúsításának, szolgáltató álkmmá való átalakításának. Nyilvánvaló, hogy a nagy elosztó rendszerek piacosítása és fenntartási költségeinek az álkmpolgárokra való átterhelése nagyarányú megszorításokat követel meg. A magyar állampolgároktól egyrészt elvette az állam a közvagyont, másrészt most szabadulni akar a vagyontalanná tett állampolgárokkal szembeni szociális kötelezettségeitől, mert adóbevétele már nem elégséges szociális kötelezettségei finanszírozására. Az elkerülhetetlen pénzügyi megszorítások okaként azonban nem ezt akarja megjelölni. Ez az igazi ok, de ezt titkolni akarják. Ezért az euróövezethez történő csatlakozást és annak időpontját tálalják fel a társadalom számára e megszorító intézkedések elfogadtatása érdekében. A magyar állampolgárokkal úgy akarják lenyeletni ezt a keserű pirulát (a „második Bokros-csomagot"), hogy rendkívül veszélyesnek tüntetik fel az euró bevezetésének az elhalasztását. Az euró bevezetése elsősorban a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának az érdeke, nem pedig a magyar társadalomé. Éppen ezért a bevezetés időpontja nem a magyar népnek, hanem a nemzetközi pénzügyi közösségnek fontos. Miért lenne az a magyar társadalom érdeke, hogy az elkövetkező 5-6 évben tovább zsugorítsák fogyasztását, rákényszerítsék maradék vagyonának elherdálására vagy felélésére, és így fokozzák az idegen tőke terjeszkedését Magyarországon? Minderre csak azért van szükség, hogy az eurózóna monetáris rendszerébe integrálódva soha többé ne szabadulhasson a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia diktátumai alól. Az országnak egyáltalán nem olyan fontos az euróhoz való csatlakozás és annak időpontja, hogy emiatt a kormányzat irányítói ne a valóban sürgető feladatokra összpontosítsanak. Az eurózónához csatlakozás valóban megnehezíti a spekulációs támadásokat a forint árfolyama ellen. De ezeket a támadásokat Malajzia, Szingapúr és Argentína példáját követve devizavédelmi jogszabályokkal is jól ki lehet védeni. A magyar társadalomnak ez az érdeke, nem monetáris önrendelkezésének teljes és végleges fekdása úgy, hogy cserébe nem kap semmit. Ügy tűnik, hogy az euró bevezetése körüli hűhó a megszorító intézkedések bevezetését készíti elő. A külföldi tőke jelenleg az elérhető nagy reálkamatok miatt jön hazánkba. Magyarország a saját vagyonfelélése és eladósodása árán jól szolgálja la a nemzetközi pénzügyi közösség és a multinacionális korporációs oligarchia igényeit. Ez az oligarchia ma abban érdekelt, hogy a magyarországi kamatlábak ne csökkenjenek. Ehhez viszont olyan politikai légkör kell, amely ezt a hátrányos helyzetet elfogadtatja a magyar társadalommal. Az euró körüli pénzügyi vita — úgy tűnik — arra szolgált, hogy elhitesse a közvéleménnyel, nagy katasztrófa vár rá, ha a kamatok tovább csökkennek, mert akkor távozik a külföldi tőke az országból, ez pedig a „lehető legrosszabb, ami történhet".
A nagyrészt spekulációs tőkéből álló nemzetközi tőke nem vesz részt a magyar gazdaság építésében. Egyeden célja a megtermelt jövedelem kivonása, illetőleg az úgynevezett hitel- és jövedelemkonverzió. Ez azt jelenti: azért ad hitelt, hogy visszakapja jövedelemként.
2005. első tíz hónapjában havi átlagban 136,2 milliárd forinttal nőtt Magyarország adósságállománya, vagyis tíz hónap alatt 1362 milliárd forinttal. Ez az összeg megfelel az — 5 400 000 hektárt kitevő — összes magyar szántóföld forgalmi értékének. Az adósságnövekedés döntően külföldön és a külföldi tulajdonban lévő pénzügyi intézményekkel szemben következett be. Ami a gazdaságban lezajlik, az a termelő szektor szereplőinek a hátrányára és a pénztulajdonosok előnyére történik. Magyarország ekdósodása 44%-ig devizában történt. Varga Mihály szerint várható, hogy a forint gyengül, mert a devizahiteleken keresztül így hatalmas árfolyamnyereségre tesznek szert a külföldi hitelezők. Ennek következtében tovább nő a lakosság és az államháztartás eladósodása anélkül, hogy újabb hitelek felvételére kerülne sor.
Az MNB 2005. november 24-i jelentése szerint a külföldiek, a biztosítók és a pénzügyi közvetítők — amelyek szintén külföldi tulajdonban vannak — folyamatosan növelik a kötvényállományukat az állammal szemben. A kkosság hitelállománya azonban csökkent. Az MNB szerint vakmennyi szektor árfolyamnyereséget ért el az állampapírok birtoklásával. Ez alól csak a helyi önkormányzatok a kivételek. A tőzsdén ugyancsak átkgosan 22%-ot meghakdó árfolyamnyereséget értek el negyedév aktt a külföldiek. Ehhez meg kell jegyezni, hogy az árfolyamnyereségből származó jövedelem jelenleg adómentes.
A lakossági megtakarításokat összegyűjtő befektetési jegyek árfolyama alig növekedett, a mennyisége azonban 21%-kal lett nagyobb. Tehát a háztartások, amelyek az összes befektetési jegy háromnegyedét birtokolják, nem részesülnek az árfolyamnyereségből, mert nem közvetlen tukj-donosai az állampapíroknak és a részvényeknek. A budapesti tőzsdén jelen lévő pénzvagyonnak csak a 3,3%-a van a háztartások tukjdonában, a nem pénzügyi váUaktok 4,4%-kal vannak jelen, míg az álkmháztartás 7,9%-kal. A budapesti tőzsde igazi szereplői és haszonélvezői a pénzügyi vállalkozások, amelyek 84,4%-ban uralják a tőzsdét. A külföldi befektetők az idén 1100 milliárd forint árfolyamnyereséget értek el, az ő jelenlétük aránya 79%.
Érdemes még megemlíteni, hogy a 2006. évi előirányzat szerint a központi költségvetésbe a gazdálkodó szervezetek 853 milliárd forintot fizetnek be. A költségvetés adósságszolgákti terhei a kamatokkal együtt 835 milliárdot tesznek ki. Ez jól mutatja, mekkora adósságterhet kell a magyar társadalomnak viselnie.
Az EU nettó befizetői voltunk-e 2005-ben?
2006.12.12. 15:49 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: magyarország varga mihály nettó befizető
Érdemes idézni Varga Mihály már említett előadásából a 2006. évi költségvetési törvényjavaskt néhány számát A beruházások támogatására 309 milliárd forint, a visszatérítésekre pedig 15 milliárd forint jut. Ez öszzesen 324 milliárd forint bevételt jelent. Magyarország kötelező évi (tag jellegű) befizetése az EU-ba 217 milliárd forint, a nettó többletbevétel tehát 107 milliárd forint Magyarország javára. Ez a „többletünk" azonban csak látszat, amely kreatív könyvelésből adódik. Megrovást azért nem kapunk érte, mert ezúttal a brüsszeli bürokrácia ügyeskedett szemfényvesztő könyvelési trükkökkel.
Az EU-belépésünket megelőző évben - 2003-ban - a költségvetés 145 milliárd forint vám- és importbefizetéssel számolt. Ez az összeg az Európai Unió költségvetésébe folyik be a belépés után. Ebből az átengedett vám- és importbefizetésből 2005-ben mindössze 10 milliárd, 2006-ban pedig 7 milliárd forintot kapunk vissza a vámbeszedés költségeinek megtérítésére. A magyar illetékesek lemondtak a korábbi 145 milliárd forintról (ez ma 160 milliárd forintra tehető), és Magyarország nettó 107 milliárd forintot kap vissza, amiből
15 milliárd költségtérítés. Azaz kapunk nettó 92 milliárd forintot, így a veszteség 68 milliárd forintot tesz ki.
A kép még kedvezőtlenebb, ha messzebbre tekintünk vissza, hiszen 1996-ban 247 milliárd forint volt a vámbevétel, ami mai forintértékre átszámolva 500 milliárd forintnak felel meg. Az úgynevezett Bokroscsomag talán egyetlen pozitív hozadéka a vámbevétel megemelése volt. Jöhet akár a kínai, akár az amerikai áru, a magyar költségvetést már nem érinti, mivel nem jelent vámbevételt Magyarországnak. Költségvetésünk tehát az elmúlt 10 év során lemondott mai pénzértéken számolva évi 500 milliárd forint vámbevételről, egyrészt a WTO-hoz (Vikgkereskedelmi l Szervezethez), másrészt az Európai Unióhoz történő csatlakozás révén. Hogy méltó legyen erre a hátrányra, képviselői még azt is elvállalták, hogy további nettó 50 milliárdot fizetnek az EU közös kasszájába.
Miért nem tekintik az illetékesek EU-befízetésnek a vám- és importjövedelmek átengedését? Azért, .mert kiderülne, hogy Magyarország az Európai Unió nettó befizetője, és akkor már nem lehetne a befizetett pénzek pályázattal történő visszaosztását megtévesztőén „támogatásnak" nevezni. Az Európai Unió ténylegesen semmiféle támogatást nem ad. Csak arra hajkndó, hogy a már előre beszedett összegekből — költséges pályázati procedúra után - visszajuttasson valamit a megsarcolt tagállamoknak. Itt az orwelli „newspeak" tipikus esetével állunk szemben.
Még mindig Varga Mihály előadására támaszkodva vegyük közelebbről szemügyre a nettónak mondott 107 milliárd forint sorsát. Magyarországnak a 217 milliárdos évi tagdíját a költségesen begyűjtött adójából kell egyszerű átutalási aktussal a brüsszeli adminisztrációhoz eljuttatnia. Az Európai Unió a 309 milliárd forintnyi visszautalásra szánt pénzét csak rendkívül bürokratikus pályázati, lebonyolítási és ellenőrzési rendszerrel lehet lehívni. A magyar álkm tehát költségesen és munkaigényesen szedi össze azt a pénzt, amit azonnal befizet. A neki szánt összeget viszont igen nagy munkával, költséggel és erős késleltetéssel kaphatja meg. A pénz lehívásának ez a módja nemcsak az államnak és a felhasználónak jelent nagy költséget — nyolc-tíz pályázatból átkgban csak egy sikeres — de az összes pályázat munka, rezsi és bankköltségét is viselnie kell. Az így felmerült többletköltséget becsléssel 20%-os nagyságrendűnek minősíthetjük. Ezt a í becslést egy hatástanulmány pontosíthatja. 20%-os arány fígyelembevételével viszont 62 milliárddal kell számolnunk. Ily módon a nettó 68 milliárd forint veszteséghez még hozzá kell adni a 62 milliárd forint költséget. A nettó hátrány ezzel 130 milliárd forintra növekszik. A kormány számára elérhetőek az adatok és elvégezhetné ezt az elemzést. Eredményéről pedig legalább az Országgyűlést tájékoztatnia kellene. A demokratikus megoldás azonban az lenne, ha a tömegtájékoztatás útján az állampolgárokat is informálnák.
Az előzőekben ismertetett számításoknál is jobban hiányzik annak a számszerűsítése, hogy mekkora a tényleges különbség a tőkeerő, a piaci gyakorlat, valamint a finanszírozási háttér szempontjából az Európai Unió korábbi tagjai, a tizenötök és a magyar vállalkozók között. A köztük lévő nagy különbség folyamatos piackiszorítást jelent. A hazai vállalkozók, alkalmazottaik és családtagjaik fokozatosan elvesztik megélhetési lehetőségeiket és az államháztartás is egyre kevesebb adóbevételhez jut. A hazai vállalkozók jövedelemvesztése mérsékli a helyi szolgáltatások igénybevételét is, ezzel tovább csökken az országon belüli gazdasági aktivitás. A magyar cégek helyére lépő külföldi cégek pedig egyre nagyobb mértékben viszik ki a Magyarországon szerzett jövedelmüket
A magyar vállalkozók és az állampolgárok érzékelik ezeket a problémákat, de sem a kormányzati politika, sem a tömegtájékoztatás nem foglalkozik az erre vonatkozó ismeretek begyűjtésével és közreadásával. Nincs a fenti problémákról tényekre támaszkodó és számszerűsíthető felmérés, specifikus statisztika és mérleg.
Megállapodás az EU keretkőltségvetéséről
2006.12.12. 15:31 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: gyurcsány ferenc varga mihály magyyarország
Hosszú huzavona után 2005. december 17-én az Európai Unió tagországainak állam és kormányfői megállapodtak az unió 2007-től 2013-ig érvényes költségvetéséről. Eszerint a költségvetés 862,36 milliárd eurót tesz ki, ami az EU összjövedelme 1,045%-ának felel meg. A szociálliberális koalíció úgy értékelte, hogy Magyarország eredményesen tudta érdekeit érvényesíteni, és az első brit javaslatban szereplő összeghez viszonyítva egymilliárd euróval többet kaphat. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szerint, ha a befizetések és a támogatások közötti különbséget nézzük, akkor a Magyarországnak jutó nettó uniós támogatás a három és félszeresére nő, s évi átlagban eléri a 3,529 milliárd eurót. (A miniszterelnök befizetésnek csak Magyarország tagdíj jellegű közveden befizetését vette figyelembe, és nem számította az EU-tagság miatt a költségvetésből kieső vámbevételeket, az EU számára elengedett úthasználati adót) Gyurcsány úgy vélte, hogy a felzárkóztatási fejlesztések 85%-a lesz uniós forrásból finanszírozható.
Varga Mihály volt pénzügyminiszter, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség alelnöke rámutatott, hogy Magyarország mintegy 200 milliárd forinttal kevesebb támogatáshoz juthat. Az eredeti javaslat szerint Magyarország 23,4 milliárd euró összeget kaphatott volna visszaosztás címén, így viszont csak 22,6 milliárd eurót kap, ami 800 millió euróval kevesebb „támogatásnak" nevezett visszaosztást jelent Varga Mihály üdvözölte, hogy megszületett a döntés, de hozzátette: nem állítható, hogy Magyarország jól járt. A Fidesz alelnöke emlékeztetett rá: Brüsszelből folyamatosan azt ígérték, hogy Magyarország az EU tagjaként lényegesen több támogatást fog kapni.Most viszont azt közlik, hogy túl sok tagállama van az EU-nak és ezért mindenkinekáldozatot kell hoznia.A 200 milliárd forinttal kevesebb összeg azt jelenti, hogy nem jut elég pénz a fejlesztésekre és a felzárkózásra. Varga Mihály úgy értékelte: javíthat az eladósodott önkormányzatok helyzetén az, hogy a jövőben visszaigényelhetővé válik az uniós alapokból érkező források tekintetében az áfa. Az Európai Parkment katalán elnöke, Josep Bőrrel bírálta a költségvetést, mert az jelentősen eltér az Európai Parkment és az Európai Bizottság javasktátói. Előbbi 883 milliárd, az utóbbi pedig 943 milliárd eurós költségvetési összeget javasolt a 2007 és 2013 közötti időszakra. Az EU csúcsértekezletén elfogadott megálkpodás körül még nagy viták várhatók az EU Council (Tanács) és az Európai Parkment között.
Pár napig nem volt ...
2006.12.12. 12:21 | Eyes_ | 1 komment
Rengeteg adat és összefüggés következik, amit nem árt tiszta pihent fejjel feldolgozni.
Eladja-e a kormány az M5-ös autópálya 40%-os tulajdonrészét?
2006.11.30. 16:04 | Eyes_ | Szólj hozzá!
Címkék: magyarország
Tulajdonképpen mi is lesz ha valóban eladják ? Kap egy csomó pénzt az Állam. Szupper. Ugyanakkor az autópálya bevételeiből már sosem részesül. Jókis befektetés volt. Ettől kezdve az autópálya bevételek máris vándorolhatnak majd magán zsebbe. Ezzel is a magánpénzrendszert erősítve. Ki van ez találva. Igazuk is van . Eladó az egész világ. Bravo.
Mivel ezek az oldalak elavulhatnak ezért át is emelem ide is.
"Eladja-e a kormány az M5-ös autópálya 40%-os tulajdonrészét?
Zajlik az egyeztetés, hogy a kormány eladja-e az M5-ös autópálya 40%-os tulajdonrészét, vagy pedig megvegye a magánkézben lévő 60%-ot is, hogy egyben értékesítse a céget. A pályát birtokló Alföldi Koncessziós Autópálya (AKA) Zrt.-be 2004 márciusában szállt be a kormány mint kisebbségi tulajdonos.
A vásárlással vételi opciót szereztek, hogy 2006 és 2009 között megvehetik a maradék 60%-ot is 50 milliárd forintért - írja a Népszava.
A kormány gyors pénzhez juthatna az üzletrész eladásából (20-30 milliárd), de az egész vállalat piacképesebb (150 milliárd).
A meglévő tulajdontól akár fél év alatt is meg lehetne válni, míg az esetleges teljes megvétel, illetve az egészben eladás akár egy évig is eltarthat. Ha a kormány csak jövőre veszi meg a 60%-ot, de csak 2008-ban adja el, akkor jelentős deficit keletkezhet, és veszélybe kerülhet a jövő évi, konvergenciaprogramban vállalt hiánycél betartása.
2004-ben a kormány azért vállalt tulajdonrészt az AKA Zrt.-ben, hogy a többi autópályához hasonlóan alacsony árú pályamatricával lehessen az M5-öst használni.
Független Hírügynökség "
Mi volt a helyzet 2005 decemberében?
2006.11.30. 15:24 | Eyes_ | 2 komment
Címkék: magyarország gdp mnb
A magyar nemzetgazdaságnak nincs vagyonmérlege, állapította meg Varga István, az Adófizetők Szövetségének alelnöke — aki már az 1970-es évektől sikeres vállalkozó és a pénzügyek egyik legkiválóbb magyar szakértője — a MUOSZ-ban 2005. november 23-án tartott tanácskozáson. A társadalmi szempontok számbavétele és szakszerű kezelése a valódi elemzés — úgymint az emberek tevékenységének szimulációja és a környezetvédelmi szempontok felmérése - hiányzik.
A tömegtájékoztatás ahelyett, hogy a tényleges problémákkal foglalkozna, valójában a véleményhatalmat közvetítő pénzügyi szakértők szempontjait továbbítja a lakosság felé.
A központi költségvetés folyó kiadási tételeiről évről évre kemény viták zajlanak a Parlamentben, de az államháztartás egészének évi alakulásáról nincs sem vita, sem jogszabályalkotás. Magyarországnak nincs vagyonmérlege sem a termelő, sem az ingóvagyonáról. A pénzügyi eszközök állományáról sincs érdemi vita az Országházban. A politikai felelősséggel tartozó képviselők nem vitatják meg a tőkeműveletek körébe sorolt tranzakciókat. A nyilvántartást vezető Magyar Nemzeti Bank a számait az állományok értékváltozásáról becsléssel állapítja meg, és a becslés után fennmaradó különbözetet tekinti tranzakciónak. Tehát nem pontosan ve zetett számviteli adatokat hoz nyilvánosságra.
Az MNB — önkényesen — arra is felhatalmazta saját magát, hogy adatait visszamenőleg akár 5-6 évre is megváltoztassa. Ezzel a saját magától kapott joggal élt is. 1300 milliárd forinttal növelte az ország adósságállományát csupán statisztikai számbavétellel, a banki nyilvántartási könyvek manipulálásával. Az adatok forrása a pénzügyi közvetítők adatszolgáltatása, valamint azok az adatok, amelyeket az APEH és a KSH továbbít. Az állam illetékes szervei kötelesek átadni a rendelkezésükre álló adatokat, ugyanakkor a politikai felelősséggel tartozó Országgyűlés és kormány csak korlátozottan kap megbízható adatokat. Az MNB által használt devizatartalékért a költségvetés fizeti a kamatokat. Ha az MNB-nek árfolyamvesztesége van, akkor azt a költségvetés megtéríti neki, de ha nyeresége van, akkor azzal a központi bank föltőkésítheti magát.
A fentiekből következően Magyarország adósságállománya az MNB tartalékkezelésén, valamint kamatmegállapítási és árfolyam-szabályozási jogán nyugszik. A magyar nemzetgazdaságot sújtó adósságteher mértéke és költségei tehát elsődlegesen monetáris döntésektől függnek. Az államadósság kordában tartását célozza, hogy annak nagysága nem haladhatja meg a GDP 60%-át, a költségvetés hiánya pedig nem lehet nagyobb, mint a GDP 3%-a. A nagy EU-országok mind túllépik ezeket az értékeket. Belgium GDP-hez viszonyított adóssága pl. nem 60%, hanem 120%.
A gazdaságpolitika jó vagy rossz megítélése 2005-ben a pénzügyi közvetítők és a pénzügyi elemzők elvárásai szerint történik. Hol „piacnak", hol elemzőknek nevezik ezeket a szakértőket, akik mind a pénzvagyon-tulajdonos réteg érdekét képviselik. A politikai pártok pedig arra kényszerülnek, hogy versengjenek politikájukkal és döntéseikkel a nemzetközi pénzügyi közösség, valamint-e közösség közvetítőinek a jóindulatáért. Legfőbb törekvésük, hogy e nemzetközi pénzügyi közvetítők, az IMF, az OECD, valamint az ECB, az EU frankfurti központi bankja elvárásait teljesítsék.
Milliárdok, de hova ?
2006.11.30. 14:46 | Eyes_ | 1 komment
· 3 trackback
Az EU-csatlakozás többletköltségei
2006.11.30. 14:31 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: magyarország eu-támogatás gdp zágrábi lászló
Az EU-támogatás pénzügyi folyósítása utólagos, így jelentős hitelezési többletköltség jelentkezik. Az áfa új információs rendszere is többletteherrel jár. Az EU visszaosztott - és megtévesztőén „támogatásnak" nevezett — pénzeinek a megszerzése is többletköltséget jelent. Ehhez még hozzájárul az EU-jogharmonizáció, amely a GDP 2-3 százalékát is elérheti, ugyanakkor ez a költség a piaci versenyképességben nem realizálható. Több esetben a jogharmonizáció a magyar cégek versenyképességét rontotta.
Zágrábi László tanulmánya a költségvetésnek az EU-csatlakozás következtében előálló veszteségét a 2004-től 2006-ig terjedő időszakra 1227 milliárd forintra becsülte. Ha összegezzük az eddig ismertetett számokat és becsléseket, akkor megállapíthatjuk, hogy Magyarországnak az EU-csatlakozás előkészítése 1991 és 2003 között 8866 milliárd forint veszteséget hozott. 2005-ben és az azt követő években évi 1446 milliárd forint veszteséget okoz az, hogy Magyarország az EU tagja lett.
Milyen bevételektől esik el Magyarország?
2006.11.30. 14:28 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: magyarország eu
Elmarad az áfa a személygépkocsik magánimportja után. Itt a kereskedelmi árrés is elvész. A más termékek magánimportja utáni áfa is az Európai Unió régebbi tagjainak a bevételét gyarapítja. Az EU-ból származó import utáni áfa beszedése bevallásosra módosult, ami jelentős késedelemmel és kieséssel jár. Az EU egyik direktívája (90/435/EGK) előírja, hogy tilos osztalékadót kivetni az EU-n belüli osztalékátutalásokra akkor is, ha az anyavállalat és a leánycég két különböző tagországban van. 2001-ben például a külföldi anyavállalatoknak átutalt osztalékadójából húszmilliárd forint bevétele volt a magyar költségvetésnek. A csatlakozási tárgyalásokon a budapesti kormány ötéves átmeneti mentességet kért a forrásadóként levont osztalékadó eltörlésének a kötelezettségére, amikor EU-s anyavállalatok által magyarországi leánycégektől kapott osztalékokról van szó. Budapest 20%-os adókulcsot akart fenntartani arra hivatkozva, hogy a sok külföldi tulajdonú cég miatt ennek az adónemnek az eltörlése nagyon megnövelné a költségvetés hiányát, a GDP 0,2%-át kitevő 40 milliárd forinttal. Hazánk működőtőke-vonzását akadályozza az osztalékadózás új módja. Az EU-ban nálunk a legalacsonyabb a társasági adó. Ezt ellensúlyozta a profit kivitele esetén az osztalékadó, így a tőke az adózás miatt abban volt érdekelt, hogy profitját itt, Magyarországon tartsa és fektesse be. Számolni kellett azzal is, ami egyébként be is következett, hogy évenként 1—3 milliárd euró összegű külföldi működő tőke áramlik ki az országból.
Mekkora Magyarország befizetéseinek tényleges összege?
2006.11.30. 14:26 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: magyarország európai fejlesztési alap európai beruházási bank
Mekkora Magyarország befizetéseinek tényleges összege?
Hazánk költségvetési befizetése egyértelműen rögzítésre került, átutalása automatikusan és késedelemmentesen történik. Ez az összeg azonban nem tartalmazza a kormány által Magyarország számára vállalt összes kötelezettséget. A már hivatkozott külügyminisztériumi kiadvány 153. és 154. oldalain még további visszavonhatatlan befizetési kötelezettségek is szerepelnek: az Európai Beruházási Bank alaptőkéje részére 2004-től 6 éven át évi 54 millió eurót kell befizetni; az Európai Fejlesztési Alap számára 2005-ben 85 millió eurót kellett átutalni a fejlődő országok megsegítése címén. Ez méltánytalan, mert Magyarország soha nem volt gyarmattartó, és ma már nem is kereskedik a fejlődő országokkal, mivel piacait az EU-közvetítők kaparintották meg. A Szén- és Acélkutatási Alap működéséhez 2006-tól kezdődően évi 9,93 millió eurót kell befizetni.
Ha összevetjük a befizetések és támogatások összegét, az így kapott egyenleg 2004 és 2006 között 1751,5 millió euró nagyságú támogatási többletet mutat Brüsszel számára. Ebből azonban 550 millió eurót le kell vonni, mivel biztos, hogy nem kerül kifizetésre. Az így megmaradt összeg 1200 millió euró. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország az EU számára gyakorlatilag szinte ingyenes úthasználatot biztosít, akkor az egyenleg már nulla körüli értéket ad.
A csatlakozási feltételek teljesítése a magyar gazdaságra általában negatív hatással van. A magyar költségvetés egyenlegének romlása javítja az egyes EU-tagok gazdasági helyzetét és költségvetési egyenlegét.
· 1 trackback
Mennyibe kerül Magyarországnak az EU-tagság?
2006.11.30. 14:23 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: magyarország eu figyelönet bogár lászló
Független gazdasági elemzők (pl. Varga István, Bogár László, Lóránt Karoly, Z. Kárpát Dániel, Zágrábi László, Tellér Gyula és mások) az igazságot keresve kísérletet tettek annak számszerűsítésére, hogy mennyit fizet Magyarország az Európai Uniónak, és ténylegesen mennyit kap onnan. A budapesti kormány 1994-ben kötött megállapodást az EU-val, amely az 1994. évi I. törvény formájában került be a magyar törvények közé. Ennek értelmében Magyarország a fejlődő országokhoz hasonló elbírálásban részesült, azaz ipari termékeinek jelentős része vámmentesen juthatott az EU piacaira. Ugyanakkor az EÚ-ból hazánkba importált ipari termékek vámkötelesek voltak. Ezt követően azonban olyan ütemű és mértékű vámleépítést kényszerített Magyarországra az EU, hogy következményeként a normális — évi kétmilliárd dollár — cserearány-veszteségen felül további irreális cserearány-veszteséget kellett a magyar államnak és gazdaságnak elszenvednie. Az EU-ból érkező import mennyisége 1994-től 2003-ig a 2,7-szeresére nőtt. Ennek ellenére a vámbevételek bruttó ősz-szege az egytizedére csökkent.
A vámleépítés következtében a magyar gazdaságot óriási veszteség érte, mivel a vámbevételek összege rohamosan csökkent. 2003-ra már 1364 milliárd forint összegű kiesés jelentkezett. Ennek következtében nőtt a magyar adófizetők terhe, másrészt kevesebb pénz jutott az egészségügyre, a nyugdíjra, valamint az infrastruktúra fejlesztésére.
Magyarország érthetetlen módon engedett az EU követelésének és hozzájárult az útadó formájában bevezetett úthasználati díj elengedéséhez. Az EU előírta, hogy a Magyarországon áthaladó kamionok után 3 Ft/tonnakilométer díjat kell fizetni. Ezt a díjat a forint és az (akkor még EU elszámolási egységet képező) ECU árfolyamváltozásával arányosan emelik. Az EU illetékesei elérték, hogy ténylegesen ne fizessenek a Magyarország által nyújtott útszolgáltatásért. Az úthasználati díj egyoldalú elengedése miatt Magyarország cserearány-vesztesége tovább nőtt. Ez nemcsak környezeti károkat okozott, de a több baleset miatt bekövetkezett emberi áldozatok száma is nagymértékben növekedett. A közúti áruszállítás ugyanis harmincháromszor balesetveszélyesebb, mint a vasúti.
Az EU Fehér Könyve szerint az Európai Unióban 2000-ben több mint 40 000 ember halt meg, és 1,7 millió sérült meg közúti balesetekben. A közúti balesetek közvetlenül mérhető költsége 45 milliárd euró. A köz
'vetett költségek ennél három-négyszer magasabbak. Az éves költség 160 milliárd euróra tehető, ami az EU bruttó nemzeti össztermékének 2%-a. Az EU-n belül a mobilitás, így az áruk szabad áramlása fontosságban megelőzi az emberi élet és a környezet védelmét.
Az úthasználati díj kieséséből származó magyar veszteség 1992 és 2003 között 3,5 milliárd eurót tett ki. Más szóval ekkora összeggel támogatta Magyarország az EU-nak azt a prioritását, hogy az áruk teljesen szabadon mozoghassanak. Ez egyben azt is jelenti, hogy Magyarországnak elő kellett segítenie a súlyos károkat okozó egyenlőtlen cserét. A közúti áruszállítás támogatásával egyidejűleg jelentős pénzeszközöket — összesen 1340 milliárd forintot - vontak el a vasúttól. Ezzel megsokszorozták a vasút hátrányos helyzetét, noha a vasúti szállítás sokkal jobban kíméli a környezetet. A MÁV-nak még a legalapvetőbb fenntartási eszközei sem voltak biztosítva. 2003-ra is csak hitelből tudta működési költségeit biztosítani.
A délszláv háború miatt vállalt embargó is súlyos károkat okozott a vasúti szállításnak. A külföldi kamionok szinte ingyen használhatták, és ma is aránytalanul olcsón használhatják a magyar közutakat. Már olvashattunk híreket arról, hogy a tönkretett vasutat potom pénzért akarják privatizálni, ami alatt természetesen a külföldieknek való áron aluli kiárusítás értendő. Az EU vasútpolitikájának része a vasúttársaságok „államtalanítása", azaz privatizálása.
A délszláv háború és az embargó betartása miatt Magyarországot hárommilliárd dollár kár érte. Ez az összeg kamatokkal növelve meghaladja a hárommilliárd eurót. Üres ígéret maradt, hogy Magyarországot majd kárpótolják az elszenvedett embargós károkért.
Összegezve az 1994 és 2003 közötti időszak adatait, az egyoldalú vámleépítés következtében Magyarország 29 milliárd euró vámbevételtől esett el, továbbá 3,5 milliárd eurónak megfelelő összegű úthasználati díjat engedett el. Ebből a 32,5 milliárd eurót kitevő összegből le kell vonni azt, amit a PFIARE, az ISPA és más EU-s támogatások keretében Magyarország kapott. Az összes ilyen címen befolyt összeg 1,4 milliárd euró. Ráadásul ennek az összegnek is a jelentős részét EU-beli vállalatok és szakértők kapták.
Az EU-csatlakozás 2004 külügyminisztériumi kiadvány kiinduló adatait használta Zágrábi László az EU-csatkkozás költségeit elemző, 2003-ban megjelent tanulmányában. A hivatkozott KÜM-dokumentum szerint a várható támogatások bruttó összege az EU költségvetésében 2004 és 2006 között 5,1 milliárd eurót tesz ki. A tényleges kifizetési előirányzat azonban csak 3,65 milliárd eurót tartalmaz. Ez is a várható kifizetés felső határát jelöli. A legilletékesebb szakértő, Balázs Péter - egyetemi tanár, kő rabban EU-biztos, ma EU-főtisztviselő - közölte, hogy 2004 és 2006 között ötmilliárd euró a Magyarország számára leköthető pénz, amelyből az unió eddigi bővítési tapasztalatai szerint hárommilliárd eurót hasznai fel az ország (FigyelőNet, 2003. 03. 21., MTI-ECO).
Adósságcsapdában Magyarország
2006.11.30. 14:10 | Eyes_ | 1 komment
Majd belelapoztam jobban ebbe a könyvbe...
Szándékosan nem megyek végik a könyvvel ezekig a fejezetik kronológiailag mert majd 250 oldal mulva rá is térhetnénk erre a témára ... inkább átlépem az eddig tartó fejezeteket és majd késöbb esetleg visszatérek rájuk. Most hogy olvasom mi is történik Velünk, sok minden kezd átértékelődni bennem a napjainkban zajló magyarországi történésekről. Politika ... hm.
Ez a téma és az alfejezetei már igen csak a mi vagyis a Magyarok bőrére megy ki a játék.
Elgondolkodtató.
Szóval nézzük, hogy miért is van magyarország adósságcsapdába. ...
...
Mí a helyzet Nyugaton?
2006.11.27. 15:13 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: európai unió járulékterhek pénzpiac
Miközben az Európai Unióban és Amerikában a pénzvagyon hatványozott ütemben növekszik, és egy szűk érdekcsoport kezében koncentrálódik és centralizálódik, a nettó bérek immáron két évtizede folyamatosan csökkennek. A bruttó és a nettó bérek közti különbség is növekszik, mivel a béreket egyre nagyobb adó- és járulékterhek sújtják. Ugyanolyan mértékben, ahogy az érték-előállító tevékenység — a munka — veszít jelentőségéből, úgy koncentrálódik a vagyon egyre kisebb létszámú és egyre nagyobb méretű pénzintézetnél, illetve korporációnál. Mintegy négyszáz multinacionális óriáscég döntő befolyást gyakorol az egész világgazdaságra. Ezt a jelenséget szokták a divatossá vált globalizáció szóval jelölni.
A globalizáció, vagyis a hegemóniát megszerzett pénztőke rendkívül gyors világméretű mozgása kihasználja a pénznek azt az előnyös tulajdonságát, hogy lényegesen mozgékonyabb, mint a helyhez és nyelvhez kötött munkaerő, valamint a termelő gazdaságban előállított áruk és szolgáltatások. A reálgazdaságban részt vevő szereplők kénytelenek a pénztőkének ezzel a mozgékonyságával versenyezni. Ha egy termelő vállalat nem tudja legalább azt a nyereséget előállítani, amely eléri a pénzpiacon elérhető hozam minimumát, altkor kénytelen beszüntetni tevékenységét, mert veszteségessé válik. Ennek egyik következménye, hogy a korábban értékelőállító és adófizető polgárok egy része véglegesen kiszorul a munkaerőpiacról és munkanélkülivé, vagy segélyre szoruló eltartottá válik.
· 1 trackback
A kamatozó pénzrendszer megosztja a társadalmat
2006.11.27. 15:08 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: magyarország pénzvagyon adósságteher kamatozó hitelpénzrendszer
A kamatozó hitelpénzrendszer újraosztja a megtermelt jövedelmet és egyre nagyobb mértékben juttatja azt a pénzvagyon-tulajdonosokhoz. Ez a fajta újraosztás csírájában fojt meg minden esélyegyenlőséget. A pénzvagyon egyre kevesebb kézben halmozódik fel. Aki sok pénzzel rendelkezik, azt ismételten be tudja fektetni és évről évre egyre több kamatjövedelemhez juthat. Vagyona a kamatos kamat automatizmus révén egyre gyorsabban növekszik anélkül, hogy a nagyobb pénzjövedelem mögött nagyobb személyes teljesítmény lenne. Ily módon ott növekszik a pénzmennyiség, ahol már amúgy is sok pénz halmozódott fel. Ahol viszont hiányzik a pénz, elsősorban az érték-előállító termelő gazdaságban, ott egyre kevesebb áll rendelkezésre a gazdasági tevékenység közvetítésére. Nincs elég pénz munkahelyek teremtésére, környezetvédelemre és olyan kulturális-tudományos szükségletekre, amelyek nem képesek versenyképes profitot termelni.
A kamatozó pénzrendszer által kikényszeríttet újraelosztás, amely végül teljesen függetlenné válik a teljesítménytől, egyeseket olyan lehetőségekhez juttat, amelyek a többség számára el vannak zárva. Ez röviden annyit jelent, hogy a pénz ma már hatalmat jelent. Ellenőrizetlen hatalmat, amely nem áll demokratikus kontroll alatt. A vagyonkoncentráció tehát létrehozza a szervezett magánhatalmat. Az ENSZ egyik 1996-ban közzétett tanulmánya megállapította, hogy az egész világgazdaság által megtermelt jövedelemnek a felével 358 milliárdos rendelkezik. A tanulmány azt is megállapította, hogy ha nem a jövedelmet tekintenék, hanem a vagyoni megosztást vennék figyelembe, akkor a helyzet még aránytalanabb lenne. A legfejlettebb és leggazdagabb ipari országokon belül is óriási vagyoni különbségek alakultak ki. A németországi Kereszténydemokrata Unió egyik kutatóintézete például megállapította, hogy 1996-ban a német termelő vagyon 80%-ával a lakosság 3%-a rendelkezett A Német Gazdaságkutató Intézet pedig azt állapította meg, hogy 1997-ben a nettó pénzvagyon egyharmadával a háztartások 6%-a rendelkezett.
Az Egyesült Államokban is lényegesen rosszabbul élnek az emberek, mint harminc évvel ezelőtt, mivel a vagyonnövekedés elsősorban azokhoz csoportosítja át a jövedelmet, akik már amúgy is aránytalanul gazdagok voltak. Mindezek következtében a fejlett ipari országok társadalma kettéhasadt egy számbelileg kicsi szupergazdagra, akik számára minden lehetőség nyitva áll, és egy nagy létszámú vagyontalanokból, illetve szegényekből álló részre, akik már nem rendelkeznek az egyéni kibontakozáshoz szükséges esélyegyenlősséggel. Szegénynek azt lehet minősíteni, aki hosszú időn át több kamat fizetésére kényszerül, mint amennyi kamathozamhoz ő maga hozzá tud jutni.
A pénzuralmi rendszerben élő emberek túlnyomó többsége lényegesen több kamatot fizet, mint amit ő maga kap. Először is a közteherviselés keretében viselnie kell az államadósság rá eső részét. A magánpénzmonopólium rendszerében minden egyes állam szükségszerűen eladósodik és az államadósság kamatait adó formájában szedi be a társadalom tagjaitól. Egy bizonyos idő múltán már a kormányok azért kénytelenek újabb hiteleket felvenni, hogy a meglévő államadósság kamatait fizetni tudják. Vagyis újabb eladósodással görgetik tovább növekvő adósságterheiket. Mivel a közhatalomnak át nem ruházható közfeladatokat is el kell látnia, például el kell tartania a munkanélkülieket vagy munkaalkalmakat kell teremteni a számukra, az államnak időnként ösztönöznie kell a gazdasági konjunktúrát. Ez csak újabb kölcsönök felvételével, vagyis további eladósodással lehetséges, a kamatautomatizmussal működtetett magánpénzmonopólium rendszerében.
A gazdaság egészére nehezedő adósságteher az egész lakosságot sújtja, mivel a kamatterheket magasabb árak formájában áthárítják a fogyasztókra. Maga a gazdaság is újabb és újabb hitelek felvételére kényszerül a kamatozó hitelrendszerben, mivel a növekvő verseny telíti a piacokat. A versenyképesség megtartása érdekében a termékeket folyamatosan modernizálni kell, amely természetesen nem megy újabb hitelek felvétele nélkül. Ha egy beruházó például lakásokat épít, akkor elvárja, hogy befektetett tőkéje után a lakbérek legalább annyi jövedelmet hozzanak, mintha a tőkéjét a pénzpiacon forgatta volna. Ennek a hatásnak a következménye az, hogy Európában a lakbérek mértéke egyrészt tartalmazza az ingatlanba befektetett pénzeszköz átlagos pénzpiaci kamatát, másrészt a befektető kockázatának megfelelő haszonkulcsot.
Ha az állam és a nemzetgazdaság eladósodik, akkor az egész társadalom kénytelen ennek az adósságtömegnek az adósságszolgálati terheit, elsősorban kamatait viselni. A magyar állam adóssága (amely nem azonos a magyar nemzetgazdaság egészét sújtó 110 milliárd dollár adósságteherrel, hanem annál lényegesen kisebb), meghaladja a 14000 milliárd forintot. Ennek a kamatai — évi 8-9%-kos kamatláb esetén — elérik az évi 1200 milliárd forintot. Ezt elosztva a 10 millió magyarral azt jelenti, hogy minden egyes állampolgárnak — a csecsemőket is beleértve — 120 000 forint kamatot kell fizetnie. Aki rendelkezik pénzvagyonnal és hozzájut legalább évi 120 000 forint kamathoz, akkor ő ugyanannyi kamatot fizet, mint ameny
it kap. Ha azonban nincs kamatjövedelme, vagy csak kevesebb, mint l20 000 forint, akkor egyike azoknak, akik fizetik a magyar államadósság kamatait. Nem szabad azon meglepődni, hogy ilyen körülmények között a kamatozó hitelpénz, a tőke, egyre inkább átveszi az uralmat az érték-előállító termelőtevékenység felett. Leginkább az emberi tényezőt sújtja ez a körülmény. Ha összevetjük a munkabérek növekedését a pénzvagyon gyarapodásával, megállapíthatjuk, hogy a pénzvagyon hatványozottan növekszik, miközben a nettó bérek már két évtized óta folyamatosan zsugorodnak. De a bruttó és a nettó bérek közti különbség is növekszik, mivel az adóterhek és egyéb kötelező járulékok terheit egyre inkább áthárítják a munkavállalókra. Napirenden van a nagy elosztórendszerek átalakítása, Lényegében arról van szó, hogy az állam, amely 1989-ig a nemzeti vagyon kezelője volt a valódi tulajdonosok, a magyar állampolgárok jóvoltából, e vagyon tőkejövedelméből fedezte a magyarok társadalombiztosítási, egészségügyi, iskoláztatási és egyéb közköltségeit, de ma már nem képes ezt a kötelezettségét teljesíteni, mert a rábízott közvagyont az állampolgárok hozzájárulása nélkül, áron alul privatizálta. A közvagyont elidegenítő kormányok egyike sem kért és kapott felhatalmazást a közvagyon kiárusítására. Ez a kérdés egyik választáson sem szerepelt a meghirdetett párt- és kormányprogramokban.
A magyar államnak ma már nincs számottevő tőkejövedelme, és a beszedett adók nem elégségesek feladatai teljesítéséhez. Évről évre újabb hiteleket kell felvennie, hogy államigazgatási, EU- és NATO-kötelezettségeit teljesíteni, társadalombiztosítási, egészségügyi, iskoláztatási és infrastruktúra-fejlesztési kiadásait fedezni tudja. Az eladósodás hatványozott ütemben növekszik annak ellenére, hogy a nemzeti vagyon eladásáért befolyt ellenérték teljes összegét adósságszolgálatra fordították. A problémát súlyosbítja, hogy nemcsak az állam veszítette el tőkejövedelmét, de a magyar állampolgárok túlnyomó többsége is vagyontalan nincs tőkejövedelme. Az egykori közvagyon legértékesebb része beolvadt a nemzetközi pénzügyi és korporációs oligarchia globális részvényvagyonába, és csak a kevésbé értékes, kisebb része maradt a magyar tulajdonú kis- és közepes gazdasági szereplők tulajdonában. Egy magyar, ha el tudja adni munkaerejét, akkor megkaphatja az EU-s átlagbér egyharmadát, egynegyedét. Ha erre nem képes, akkor kénytelen az államhoz folyamodni segélyért. Mindebből következik, hogy ezeket az úgynevezett nagy elosztó rendszereket a túlnyomórészt vagyontalan és tőkejövedelem nélküli lakosságra - piaci árakon - átterhelni nem lehetséges. A neoliberális közgazdászok mégis így szeretnék csökkenteni az államadósságot. Ha az eladósítással kényszerpályára terelt állam meg is teszi ezt a lépést, a döntéshozóknak tudniuk kell, hogy a tőkejövedelem nélküli lakosság e szolgáltatások terheit piaci árakon nem tudja vállalni.
· 1 trackback
Olvssunk tovább ...
2006.11.27. 15:03 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: eyes
A beteges növekedési kényszer oka
2006.11.27. 00:19 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: amerika külföld németország eladósodás kamatautomatizmus
A jelenlegi pénzrendszer által vezérelt gazdasági rendszerben az a közvetítő közeg, amely biztosítja a gazdaság működését, a pénz. Ma azonban a pénzt csak akkor adják tovább vagy csak akkor fektetik be, ha az kielégítően magas kamathozamot, illetve megtérülést biztosít a tőke tulajdonosnak. Egyszerű számítással is levezethető, hogy az ilyen kamatautomatizmussal működtetett pénzrendszer az idő múlásával elvezet az eladósodás és a kamatfizetés egyre gyorsuló folyamatához, amitől a rendszer egyre ingatagabbá válik, és végül összeomlik. Matc Faber, svájci pénzember állapította meg, hogy egyetlen pénzbefektetés sem tud egy bizonyos időn túl funkcionálni. Példaként felhozta, hogyha 1000-ben befektettünk volna egy dollárt 5%-os kamattal, akkor ennek az összegnek a kamathozama négy-milliószor túlszárnyalná a világ jelenlegi össztermékét. Ebből adódik a következtetés, hogy egy kamatos kamat automatizmussal működtetett pénzrendszer legfeljebb néhány évtizedig működhet, mivel a kamatautomatizmus által kikényszeríttet beteges növekedés miatt össze kell omlania. Minden kamatozó pénzrendszer csak meghatározott ideig működőképes.
Azért, hogy az összeomlás időpontját minél inkább ki lehessen tolni, a tényleges értéket előállító termelő gazdaságot állandó növekedésre kell kényszeríteni A reálgazdasági növekedés a tőke kamathozamának a fedezetéhez szükséges. Ami a pénzvagyon-tulajdonosoknak kamathozamot, az a társadalom pénzvagyonnal nem rendelkező része számára kamatterhet jelent. Ami az egyik ember számára kamatnyereség, az automatikusan hitel iránti igényt jelent a társadalom egy másik tagja számára. A nemzetgazdaság egészére nehezedő adósságtehernél összeadódik az állami költségvetés, a magánháztartások, a vállalati szektor és a pénzügyi szektor eladósodása. Németországban pl. még az euró bevezetése előtt, 1995-től 1999-ig a nemzetgazdaság egészének eladósodása 15 000 milliárd márkáról 22 000 milliárd márkára növekedett. Az eladósodásnak ez az üteme önmagában megakadályozza a jóléti és szociális szempontok érvényesülését
Az eladósodásnál tehát az államháztartás, a vállalatok és a magánszemélyek eladósodását együtt kell számításba venni. Ez azért fontos, mert ha valaki arról beszél, hogy az államadósságot csökkenteni kell, akkor azt is mondja, hogy a vállaktoknak és a magánszemélyeknek viszont jobban el kell adósodniuk. Ami pénzvagyon-gyarapodás az egyik oldalon, ugyanolyan arányú eladósodás a másikon. Ennek a mechanizmusnak az eredményeként növekedett robbanásszerűen többek között az Egyesült Államok eladósodása, amelynek csak egy részét képezi az amerikai államadósság. Ez 2006 tavaszán már meghaladta a 8,4 trillió dollárt (1 trillió= 1000 milliárd).
A modern hitelpénz-fasizmus kibontakozása
2006.11.26. 23:42 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: külföld gustav ruhland gustave le bon hitelpénz - fasizmus oligarchia
A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia jelenlegi pénzuralmának megfelelő politikai-kormányzati rendszer a demokratikus formákat többé-kevésbé betartó „antifasiszta fasizmus". Ez a reformfasizmus olyan alibidemokrácia, amelynek a kulisszái mögött azonban kemény pénzdiktatúra működik. Aki figyelmesen szemléli az ebben az új pénzuralmi rendszerben végbemenő folyamatokat, kénytelen megállapítani, hogy azok egyre gyorsabban zajlanak le. Az egyes emberre nehezedő nyomás folyamatosan növekszik, mert a kamatozó hitelpénzrendszer uralomra kerülésével a termelékenységet hatványozott ütemben kell fokozni anélkül, hogy tekintettel lennénk az életfeltételekre és a környezet fenntartható erőforrásaira. Ebben a könyörtelen versenyben, amelyben hatalmas növekedési kényszer nehezedik minden egyes vállalatra és minden egyes személyre, mindenki kiiktatódik, és munkanélkülivé válik, aki nem tud eleget tenni e teljesítményre beállított társadalom versenyfeltételeinek. Ezért az említett körülmények folytán a lakosság túlnyomó többségének egyre romlik az életminősége.
Ugyanez a pénzközpontú társadalom, hogy elviselhetővé tegye az életet, a szórakoztató ipar nyomása alá helyezte a lakosságot. Elsősorban az elektronikus tömegtájékoztatást használja a neki teljesen kiszolgáltatott emberek manipulálására. A társadalom szövetét alkotó erkölcsi normákat fellazítja. A tömegfogyasztásra szánt műsorokban túlteng az erőszak és a szex. A jelenlegi társadalmi fejlődés bizonyos mértékben emlékeztet a hanyatló Római Birodalomban uralkodó helyzetre. Ekkoriban már a hódítások nem voltak képesek a birodalmi központ tőkeéhségét csillapítani, és emiatt olyan folyamatok indultak be, amelyek kitaszították a rendszerből a lakosság jelentős részét. A hatalom birtokosai arra kényszerültek, hogy a társadalmi nyugtalanságot a kenyér és cirkusz segítségével enyhítsék. Közismert, hogy a munkanélküli lumpenrétegekké süllyedt rómaiaknak — a misera plebsnek — ingyen élelmiszert és véres gladiátorküzdelmeket nyújtottak szórakozásként.
Dr. Gustav Ruhland (1860-1914), a svájci Freiburg egyetemének tanára a Politikai gazdaságán rendszere című többkötetes munkájában megállapítja, hogy az általa kutatott magaskultúrák mind hasonló pénzügyi, gazdasági és kulturális folyamatok révén hanyatlottak le. Megfigyelhető, hogy először rendkívül gyorsan növekszik a tőke mennyisége és a termelékenység. Ezt követi az egyenlődén és igazságtalan vagyonmegosztás és a növekvő szegénység a társadalom többségét alkotó lakosok körében. Mindez Jjsszegződött a kulturális hanyatlásban, az általános dekadenciában. Az európai kultúra, amely komoly síkereket tudott felmutatni a XX. század elején, hasonló sorsra van ítélve, állította Ruhland. Az az előrejelzése, hogy hosszan elhúzódó válságok és háborúk nyomán ez a rendszer össze fog omlani, igaznak bizonyult.
Hasonló eredményekhez jutott a tömeglélektan megakpítója, a francia Gustave Le Bon is, aki száz évre visszamenően részletesen megvizsgálta ;i kultúra fejlődését. Megállapította, hogy az állam által beszedett adók jjyors növekedése hasonló arányban csökkentette a kkosság rendelkezésére álló jövedelmet. Ily módon az egyes személyek kezdeményezőképessége és önrendelkezése egyre csökkent, amit az állam fokozott kényszerrel próbált kiegyenlíteni. A társadalom alapegységét alkotó egyén, az önálló kezdeményező erővel rendelkező állampolgár fokozatosan elveszítette önállóságát. Ennek következményeként az állam is előbb vagy utóbb fellazul, szétesik. Nyilvánvalóvá vált, hogy a termelékenység korlátot nem ismerő növekedési kényszere mindig valamilyen beteg állapotnak a tünete. A természetben a jelenlegi gazdasági rendszerhez hasonló határt nem ismerő növekedés egyértelműen a beteg állapotot, a hanyatlást és a pusztulást jelzi.
A természetben a normális növekedési folyamat úgy zajlik le, hogy kezdetben az élő organizmus gyorsan növekszik és egy bizonyos idő múl-lán növekedése lelassul, majd pedig egy optimális nagyság elérése után abbamarad. Ha fellépnek olyan jelenségek, mint például a daganatos sejtek szakadatlan növekedése, az mindig betegség jelenlétét mutatja. Mindez azt :iz igazságot fejezi ki, hogy véges világunkban, amely szerves egészet alkot, semmilyen alrendszer végtelen növekedése sem lehetséges. Ilyen meggondolás alapján, ha a gazdasági tevékenységet vezérlő pénzrendszeren belül a kamat hatványozott ütemben növekszik, akkor ehhez képest valamennyi gazdasági tevékenység lemarad. A világ jelenlegi gazdasági élete a végtelen növekedésre van alapozva, amelyet pontatlanul és a megtévesztés szándékával fenntartható növekedésnek vagy fejlődésnek neveznek. A világ véges erőforrásai közepette azonban ez a fajta fenntartható növekedés (fejlődés) lehetetlen és ezt igen egyszerű matematikailag bebizonyítani. Valójában a kamatautomatizmus által kikényszeritett növekedést nevezik szé-pítgetve fenntartható fejlődésnek. Az egészséges gazdaságnak azonban nem a megvalósíthatatlan fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szüksége.
A pénzuralmi rendszer diktatúrája
2006.11.26. 23:31 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: amerika külföld olaszország németország
Az elmúlt évtizedekben nemcsak Keleten, de Nyugaton is alapvető változások zajlottak le. Az úgynevezett szocialista világrendszer felbomlása látványosan történt. Sokkal kevésbé volt feltűnő az a hasonlóan nagy horderejű változás, amely a nyugati országokban is fokozatosan lecserélte a piacgazdaságot a pénzgazdasággal, és hatalomra segítette a nemzetek és államok feletti pénz- és korporációs oligarchiát. Ez a változás természetesen átalakította a politikai rendszer működését is, még akkor is, ha ez nem olyan szembeötlő, mint a Keleten történt változások esetében.
Európa nyugati részén a szociális piacgazdaság jóléti államát bontották le, hogy helyet adjanak a magánpénz-monopólium és a transznacionális korporációk által irányított gazdasági és politikai rendszernek. Észak-Amerikában is a nagy multinacionális vállalatbirodalmak vették át az irányítást. Az 1970-es évek óta elfogadott törvények többsége mind Kanadában, mind az Egyesült Allamokban ezeknek a pénzügyi, kereskedelmi és ipari birodalmaknak az érdekeit szolgálta ki. Ha meg akarjuk érteni e változás jelentőségét, akkor érdemes közelebbről is megismerkedni azzal, hogy miként fasizálódott a XX. század első felében Németország és Olaszország. Azt látjuk, hogy mindkét államban a túlhatalomhoz jutott üzleti világ hegemóniája érvényesült, továbbá az a politikai és gazdasági rendszer, amit fasizmusnak neveztek el a történészek. Ez a rendszer az egymással összefonódott pénzügyi és ipari érdekcsoportoknak volt a kiszolgálója.
Németországban a nemzetiszocializmus nevet választó politikai erők kerültek uralomra, a fasizmus elnevezést csak Olaszországban használták, de a két rendszer alapvető jellemzői megegyeztek, és ezért a továbbiakban a németországi nemzetiszocialista rendszert is fasizmusnak fogjuk nevezni. Ha nyomon követjük e rendszerek kialakulását az alkotmányos demokrácia keretein belül, akkor láthatjuk, hogy fokozatosan fejlődtek ki, és nem valamilyen előre nem látott körülmény hatására jöttek létre.
Németországnak még az I. világháború utáni vereség után is 15 év kellett ahhoz, hogy a weimari alkotmányosság keretei között a pénzoligarchia és az ipari nagytőke által uralt rendszerből nyílt diktatúrává alakuljon át. Hitler felemelkedését a politikai hatalom csúcsára csak részben köszönheti saját képességeinek. Hitler, mint politikai jelenség, és a hitlerizmus, mint politikai rendszer Versailles-ban született. Ennyiben azoknak a háttérerőknek köszönhette világrajöttét, amelyek a világháborút előkészítették, levezényelték, és amelynek ők voltak az első számú haszonélvezői. E háttérerők világstratégiájának megfelelően az I. világháború utáni németországi és európai helyzet úgy alakult, hogy szükségszerűen a nemzeti-szocialista törekvéseknek, a náci rendszer kifejlődésének kedvezett. Ez segítette döntő módon hatalomra a Führert és rendszerét. Németországban nagyarányú centralizáció ment végbe a gazdaság egészében, mindenekelőtt a pénzrendszer és a nagyipar irányításában. Az egész társadalom központilag megszervezett egységekből épült fel. Mindenkinek tartoznia kellett valahová — nagyvállalatokhoz, szakszervezetekhez, szakmai szervezetekhez és nem utolsósorban politikai szerveződésekhez — ha létezni akart. Az egész gazdaság katonai jellegű irányítás alá került, ahol a tekintélyuralmi elv érvényesült. Hitler csak befejezte azt a pénz- és korporációs oligarchia által vezérelt centralizációt, amikor minden hatalmat magának igényelt és önmagát helyezte legfőbb vezetőként a társadalom és az állam fölé.
Ha ma a fasizmus szót halljuk, menetelő egyenruhás csapatokra, hatalmas tömeggyűlésekre, demagóg diktátorokra gondolunk, egy olyan rendszerre, ahol az erőszak, a kényszermunka a koncentrációs táborokkal együtt jelen van. A fasiszta, illetve nemzetiszocialista rendszert megelőzően mind Olaszország, mind Németország alkotmánnyal rendelkező — többé-kevésbé — demokratikus ország volt. A fasizmus és a nemzetiszocialista diktatúra akkor fejlődött ki, amikor még megvoltak a liberális demokrácia elemei. A weimari rendszerben a pénzügyi szféra és a gazdasági élet irányítói a korporációk és kartellek sűrű hálózatát alakították ki. Ez egy viszonylag kis létszámú érdekcsoport számára lehetővé tette a pénzügyi és gazdasági élet magas fokú ellenőrzését, korábban nem ismert fokú centralizációját és koncentrációját. Ez a pénzügyi és ipari érdekcsoport ellenőrizte az árakat, az energia- és nyersanyagellátást, a kereskedelmet, és még az ári szabadalmak engedélyezését is. Az egész rendszer a beruházó bankáik és a korporációk szervezett magánhatalmaként működött, de még érvényes keretek között. Ugyanezek a törekvések jelen voltak Észak-Amerikában is, de ott a pénztőkének és az ipari tőkének ezt a túlzott centralizációját sikerült lefékezni a monopolellenes jogszabályok érvényesítésével. Németországban és Olaszországban azonban nem voltak hatékony trösztellenes jogszabályok, s maguk a kormányok is támogatták az üzleti világ szervezett magánhatalommá való integrálódását.
Hitler, aki szavakban a középosztály segítőjének tüntette fel magát, valójában olyan gazdaságpolitikát támogatott, amely ezt a középosztályt gazdaságilag a végsőkig meggyöngítette. Hitler a szervezett munkásság erejét is megtörte azzal, hogy törvényen kívül helyezte a sztrájkot. Miközben szociális demagógiával fordult a tömegekhez, valójában a pénztőke és a nagyipar legfőbb tulajdonosainak az igényeit elégítette ki. Így például lehetővé tette számukra a bérek és a munkafeltételek szinte korlátlan ellenőrzését. A korporációs arisztokrácia érdekeit szolgálta a legolcsóbb munkavégzési formának — a kényszermunkának — a tömeges alkalmazása is. A kényszermunkatáborokban nemcsak emberek milliói senyvedtek, de a szervezett munkásság — mint befolyásos társadalmi tényező — létezése is itt fejeződött be.
Olaszországban is hasonló pénzügyi és gazdasági viszonyok léteztek a két világháború között. Az ország teljes iparát néhány óriásira növekedett korporáció uralta, mint például a FIAT vagy az Ansaldo. A mezőgazdaság is néhány nagy földbirtokos tulajdonában volt, ahol a föld nélküli parasztok rendkívül olcsó bérért dolgoztak. Mussolini, aki szocialista politikusként kezdte, korporációs társadalomról beszélt, amelyben a különböző osztályok nem folytatnak osztályharcot, hanem harmonikusan együttműködnek. Az olasz gazdaság egészét olyan korporatív testületek irányították, amelyben részt vettek a munkások és a tulajdonosok képviselői. Ezeknek a korporatív testületeknek volt a feladata a munkáltatók és munkavállalók közti konfliktusok elsimítása, és a vitás kérdések eldöntése. Ha nem tudták teljesíteni ezt a konfliktuselhárító feladatukat, akkor a fasiszta állam közbelépett.
A valóságban ezeket a korporatív testületeket egyértelműen a pénz és ipari tőke legvagyonosabb képviselői ellenőrizték. Mivel kívánságukra Mussolini is betiltotta a sztrájkot, így az olasz munkavállalók ugyanolyan függő helyzetbe kerültek, mint a föld nélküli olasz zsellérek. A fasiszta demagógia része volt az öröklési adó eltörlése, ami egyértelműen a gazdagoknak kedvezett. A dúcé nagyarányú állami támogatást biztosított a korporációs vezérek számára, és ismételten elrendelte érdekükben a munkabérek csökkentését is. Ily módon valójában a szegényebb rétegek támogatták a dúsgazdag korporációs arisztokráciát. Az álag olasz munkabére és életszínvonala a fasizmus egész ideje alatt folyamatosan csökkent. Tényként állapíthatjuk meg, hogy szocialista retorikát használó demagógiájuk ellenére (a frázispufogtató demagógia nem tévesztendő össze a lakosság többségének az érdekeit felvállaló plebejus populizmussal, a valódi népképviselettel) mind Hitler, mind Mussolini maximálisan teljesítette a pénztőke és a korporációs oligarchia kívánságait. Valójában a monopoltőke engedelmes kiszolgálójának tekinthető mindkét félelmetes diktátor, mert maximálisan kiszolgálta a pénz- és korporációs oligarchia igényeit.
A jelenlegi fasiszta jellegű globalizációs változások közepette célszerű szem előtt tartani a fasiszta és a nemzetiszocialista diktatúrához vezető gazdasági okokat. A ma még demokráciáknak nevezhető vezető ipari országok egyre inkább az úgynevezett piaci fundamentalizmus kiszolgálóivá válnak. Azok a szélsőséges nézetek, amelyek szerint mindenféle közérdeket szolgáló állami beavatkozás eleve rossz, ma még hitelre találnak. De nem árt szem előtt tartani azt, hogy az 1920-as és 1930-as években az olasz és a német üzleti körök ugyanígy a kisebb állami beavatkozást, az állami szabályozók eltörlését és az egyre nagyobb arányú adócsökkentést szorgalmaztak. A fokozatosan kialakult trösztellenes törvényeket visszavonatták. Ez a folyamat még az Egyesült Államokban is beindult, ahol a különböző fúziókkal egyre nagyobb vállalatok jöttek létre. Az utóbbi három évtizedben ismét vállalategyesülési hullám söpört végig nemcsak Észak-Amerikában, de globális méretekben is. Ennek eredményeként pl. négy nagyvállalat birtokolja az élelmiszeripar 54%-át és az autógyártás 88%-át
Amerikában a pénzrendszer koncentrációja is magas fokot ért el. A négy legnagyobb bank rendelkezik a kereskedelmi banki tevékenység 20%-a felett és a legnagyobb 50 bank pedig a 60%-a felett. A kereskedelmi tevékenység koncentrációját azért nehéz felmérni, mert a legerősebb korporációk kiharcolták, hogy a szövetségi kormány illetékes szerve, a Federal Trade Commission ne kényszeríthesse őket a szükséges adatok átadására. 2006 májusára már olyan méreteket öltött a pénzpiaci koncentráció a világban, hogy a forgalomban lévő teljes pénzmennyiség 83,54%-át hét globális óriásbank, 5,3%-át pedig a soron következő 420 nagy bank birtokolja.
Az egyre kisebb számú, de lényegesen nagyobb és hatalmasabb korporációk dollármilliókat költenek lobbizásra és a politikusok befolyásolására. Ők finanszírozzák azokat a kutatóintézeteket, „think tank"-eket, amelyek kisajátítják maguknak a döntések előkészítését, a véleményhatalom gyakorlását, maximálisan kiszolgálva az őket finanszírozó Big Business igényeit. Ha a pénz és a termelői vagyon koncentrációja és centralizációja olyan magas fokot ér el, mint ami ma már a valóság, akkor az a politikai szférát is megváltoztatja, és a saját érdekeinek rendeli ak. Ezt a már létrejött változást a 1920-as és 1930-as évek németországi és olaszországi változásaival összehasonlítva fasiszta jellegűnek minősíthetjük. Amikor a pénz- és korporációs magánhatalom ilyen szervezettségi fokot ér el, akkor már alá tudja rendelni magának a közhatalmat és maga az állam is a szervezett magánhatalom eszközévé, „szolgáltató állammá" válik.
Amikor az Egyesült Államok korábbi elnöke, Bili Clinton visszavonta az 1930-as években elfogadott, és hatékonyan működő amerikai trösztellenes jogszabályokat, akkor feltehetően nem gondolt arra, hogy ezzel az Egyesült Államok politikai rendszerének egyfajta barátságos fasizáló-dását segíti elő, a nem rasszista — legalábbis nem zsidóellenes — reformfasizmus, más szóval az univerzális hitelpénz-fasizmus térnyerését gyorsítja fel.
· 2 trackback
A szerzőről
2006.11.26. 17:48 | Eyes_ | 1 komment
Címkék: dr drábik jános
DR. DRÁBIK JÁNOS a Szabad Európa Rádió nyugdíjas vezető programszerkesztője.
1938. június 9-én született Budapesten. Csellistának készült. Zenei tanulmányait a budapesti Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskolában és Zenei Gimnáziumban végezte Banda Ede növendékeként. Ugyanitt érettségizett 1956-ban. Kéztörés miatt azonban pályaváltoztatásra kényszerült. 1960-ban fejezte be tanulmányait az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, 1968-ban pedig az ELTE Bölcsészkarán, ahol filozófiát tanult. 1971-ben ügyvédi-jogtanácsosi vizsgát tett, előzőleg pedig a MÚOSZ Újságíró-iskoláját is elvégezte.
1979 novemberéig különböző jogi, szerkesztői és államigazgatási munkakörökben dolgozott. Amerikába történő távozását megelőzően az ÉRBE jogi osztályát vezette. A New York Universityn folytatta tanulmányait és 1981-ben bejegyzett jogtanácsos lett New York államban. 1983-ban Münchenbe került a Szabad Európa Rádióhoz, ahol Kézdi Pál néven számos műsort írt és szerkesztett. Sorozatot írt többek között a sztálinizmusról, az amerikai alkotmányról, a neokonzervativizmusról, a Szovjetunió történetéről. Öt éven keresztül szerkesztette a Világgazdasági magazint és a demokratikus intézmények működését elemző „Nyugati Utón" c. programot. 1989 februárjában a Szabad Európa és a Szabadság Rádió elnöke a „Superior Performance Award" kitüntetésben részesítette az 1988-ban nyújtott teljesítményéért, elsősorban az amerikai alkotmányról készült 32 részes sorozatáért.
1983-tól aktívan részt vett a müncheni Széchenyi Kör tevékenységében, ahol több előadást is tartott. 1993-1998-ig a Széchenyi Kör titkára volt. Rendszeresen írt a Münchenben megjelenő Nemzetőr c. lapba, és más magyarországi napi- és hetilapokba. Tanulmányait több folyókat is közölte. Az 1999-ben megindult Leleplező c. könyvújság főszerkesztő-helyettese. Rendszeresen tart előadásokat az emberközpontú társadalom, a demokrácia és a pénzrendszer összefüggéseiről. Alapító tagja a 2000 áprilisában megalakult Összefogás a Fennmaradásért Szövetségiek, amelynek célja a magyar föld megőrzése és Kert-Magyarország feltételeinek megteremtése, Magyarország gazdasági és pénzügyi szuverenitásának visszaállítása, a részt vevő demokrácia megvalósítása, a népszavazás hatáskörének kiterjesztése, valamint a pénznek a nemzet alapvető fontosságú közintézményeként való kezelése.
2002-ben jelent meg a Miért kellett meghalnia a három Kennedynek c. könyve. Ezt követte még ebben az évben az Uzsoracvilizáció első kötete, majd 2003-ban a második és a harmadik kötete. Az Uzsoracvilizáció köteteiből már több kiadás elfogyott. 2004-ben jelent meg a Tudatmódosítás, amely az agyműködés befolyásolásának veszélyeke hívja fel a figyelmet. Az egy központból kányított világrendszer létrejöttének folyamatát elemzi az Új világrend? Világysákutca c. tanulmánygyűjtemény. 2005-ben 1956 — A. magyarok harmadik útja címmel jelent meg könyve, amelyben a kiutat keresi a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából; A pénz diktatúrája c. kötet szintén 2005-ben rámutat, hogy milyen haszonnal járna a közpénzrendszer visszaállítása.
Drábik János 1997-től 2000 márciusáig a Németországban működő magyar egyesületek, a BUOD elnökségének tagja, 1996-tól az MVSZ választmányába is beválasztották, ahol Dél-Németországot képviselte. Az 1998-as parlamenti választásokon a KDNP képviselőjelöltje volt Budapest 1. számú választási körzetében. 2004 óta részt vesz a magyar történelmi alkotmány hatályának helyreállítására törekvő Országos Nemzeti Bizottmány — egy civil szervezet — elnökségének munkájában. Nős, felesége vegyész, tudományos kutató.
· 1 trackback
A kezdet ...
2006.11.26. 17:16 |
Eyes_
| komment
Címkék: eyes
Eleinte klasszikus összeesküvés elmélet hangulatom volt, amikor a könyvet olvastam, de idővel egymástól teljesen független forrásokból is sikerült megerősíteni, hogy amit olvastam, az valóban a dokumentált igazság. Dr. Drábik János utoljára kiadott könyve a Világdemokratúra arra ihletett, hogy más emberek számára is hozzáférhetővé tegyem azok at az információkat amiket rólunk írt a szerző és nekünk Magyaroknak is szólnak. A blog főként ebből a könyvől publikál és merít tartalmat.
Ahogy haladok a könyvvel, folyamatosan megosztom az olvasottakat. Kellemes olvasást.